Vannak dolgok, amiket társadalmilag elfogadott nagyobb távolságtartással, és egy alapvető pesszimista hozzáállással kell megközelíteni. Ilyen például a honi foci, meg a honi zene. A fő ok meg talán az, hogy nemzetközileg légkönnyű jelenségei vagyunk mindkét színtérnek. Ha viszont a zenei részbe egy kicsit jobban alámerülünk láthatjuk a potenciált. Kábé 2 évente kijön egy olyan hazai lemez, amire azt mondom, hogy ezt baszki az egész világnak hallania kéne. A Grand Mexican Warlock az új albumával mindenképpen ebbe a szűk kategóriába sorolható.
Ha valakinek új a zenekar, itt elolvashatja a debütáló lemezük kritikáját. Az Aeons is egy meglepően jó album lett, de nehezen találtam a helyét. A stílusokkal nagyon bátran játszottak, és ez annyira volt előnye, mint hátránya a zenekarnak. Most azt kell, hogy mondjam, hogy hiába van ismét sok minden belesűrítve a Hell Sweet Hell-be, kő stabil alapokon áll a zenekar én-képe. Az egész album úgy ahogy van, minden pillanatában jól felépített, és nagyon ütős momentumukkal van telebombázva.
Hogy milyen ez a Grand Mexican Warlock hangulat? Olyan, amiben gyakorlatilag megfér egymással a Pink Floyd lazán lebegős életérzése (Hell Sweet Hell, Fisherman’s Tale), a komplexebb, néhol az újabb Mastodon és az újabb Baroness hangulata (Resumption For Dummies, Love Struggle). A delta blues, a new orleans-i vonal (Birds In Cage), az olyan sötét és baljós atmoszférával (Crack The Stone), amilyenre ritkán találunk hiteles példát.
Leírva talán kuszának tűnik, de minden számról könnyen megmondható, hogy Grand Mexican Warlock. Úgy változatos, hogy nem öncélú, és egyáltalán nem izzadságszagú. Bodóczy Zoltán ének témái is tökéletesen belefeküdnek a zenébe. Kicsit a stílusa nálam itt-ott grunge-ba hajlítja az összképet. Ennek a hozadéka, hogy nagyon könnyen a fejedben ragad néhány rész. Részben emiatt beugrott az Amplifier munkássága is az album közben. De gyakorlatilag hiába dobálózok mindenféle hasonlítási alappal, nem sokra megyek vele. A végeredmény gyakorlatilag ugyan az: egyszerűen annyira zsigerből jó dolgok vannak a Hell Sweet Hell-en, hogy nem is érdemes kivesézni.
Az Aeon azért volt jó, mert különleges volt. A Hell Sweet Hell egyedi lett. Kívánja, hogy többször meghallgasd, és nem úgy, hogy ’4:20-nál ebben a számban majd jön egy fasza rész’. Az egész, úgy ahogy van el lett találva, arca van, és már-már zavarba ejtően magabiztos.
Az album többnyire 6-7 perc körüli számokat tartalmaz, a ’fekete ló’ zeneileg, és hosszilag a Fisherman’s Tale, amelyhez klip is készült, amellyel emléket állítottak az ukrajnai események áldozatainak. A Viva TV-n egyébként nem valószínű, hogy látjátok majd a klipet, ugyanis: "sajnos a klipet nem érezzük elég erősnek a VIVA jelenlegi zenei palettájához, ezért ez most nem tud bekerülni a rotációnkba...". Igen. Biztosan:
