A Magnum nem csak jégkrém és pisztoly, hanem egy negyvenkét éve (egyetlen hétéves szünetet leszámítva) létező brit, dallamos hard rockban utazó banda. Évezred eleji újjáalakulásuk óta átlag kétévente szállítják le nekünk jobb-rosszabb dalgyűjteményeket. Ha nem ismered őket, nem para: ők azok, akik a lehorgasztott fejjel bandukoltak mindig a hard rock futóverseny győzteseinek nyomában. Hogy miért ez a sors jutott nekik? Talán a 2014-es albumukat hallgatva közelebb jutunk a válaszhoz.

Kissé gyermekded, ámde hatásos intróval indul a lemez, és egyben a Live ’Til You Die. Ígéretes gitár-riff veszi kezdetét, hogy azután szinte meghunyászkodjon az elementáris erővel előtörő „billentyűzet” előtt. Látjuk lelki szemeinkkel a hangmérnököt, ahogy a potmétereket húzogatja: gitár le, szinti fel! Mindegy, a lényeg: kapunk egy jó kis europos nótát Scorpions-ízű refrénnel.

Az Unwritten Sacrifice még inkább ráerősít. „Személyében” megkapjuk a tökéletes rock-számot, ha van ilyen. Telitalálat refrén, nagyívű középrész. De sajnos a lemez itt már elérte csúcspontját, és az elsöprő kezdés után a továbbiakban csak lefelé visz az út. A Falling for the Big Plan még egész profi, csakúgy, mint a Cryin’ in the Rain blues rockja.

Ezek után erőteljes a színvonal esése. Még talán a Midnight Angel szállít szárnyai segítségével némi életet a masszába. Újkori Nazarethre emlékeztet ez a tétel – bár gyanítom: Dan McCaffertyék ilyen ötlet birtokában sokkal tökösebbre vették volna a figurát, és nem ez a ragadós szirupöntet lenne a végeredmény.

A többi dal (szerintem) említést sem érdemel. Sejtelmesen akusztikus kezdés, majd „zaka-taka” – így jellemezhető majdnem az összes szerzemény. Engem legalábbis a Petra együttes mega-dallamos líraiságára emlékeztetnek.

Azonban van egy hatalmas különbség: a keresztény rock imént említett (egyik) élharcosának minden egyes dalából sugárzik valamiféle erő, jeléül: ők hiszik is, amiről énekelnek. Magnuméknál sajnos csak a négy évtizedes rutint érzem – már pedig rutinból vezetni se jó, nem hogy zenélni. Bob Catley az egyik legjobb hang a szakmában, talán ezért is fájó, ahogy iskolás módra egyszerűen csak felnyalja az éneket az alapokra. Mintha egy csöppnyi sértettség is vegyülne a dologba, hogy nem ők lettek a Urian Heep, de még csak a Nazareth sem.

Két igazán nehéz ügy van a világon: száz fölötti IQ-val rendelkező Győzike-rajongót találni valahol, és osztályzatot adni Escape From The Shadow Gardenre. Ha emlékezetem nem csal, kábé a dalok felét tituláltam jónak, legalábbis elfogadhatónak. No és itt az első két dal, mely igazán kitűnő. Mégis: ha legutóbb egy lendületes, német punk csapatra ragasztottam a négyes osztályzatot, ez az álmosabb produkció nem kaphat annyit. Bármilyen érdemjegy található majd alant, mindjárt hozzá is teszem: aki szerelmese a dallamos hard rocknak („AOR”-nak), annak mindenképp érdemes próbát tenni az albummal!