Épp 1 hetes távlatból jó kezdeni a fesztiváli nosztalgiát. Az emberből kezd kimenni a hátfájás, a gyorskaják után maradt rostok és a nikotion/koffeinsokk, de a pólók még mindig a szárogatón, és már néha a füstgépi homály is fellebbenni látszik... Idén megígértük nektek, hogy rockerszemmel vesszük górcső alá az ország leggyorsabban nagyra (s egyúttal rockfesztivállá is) nőtt, buliját, a Fishing On Orfűt. És most, hogy nagyjából rekonstruálni kezdtük, mi a tosz is volt az a 4 nap tömény flesselés, amit átélhettünk, elétek is tárjuk az eredményt...
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
0. nap - koravénség, szaggatottság, cuki hipszterek és késői durranások...
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Viszont most már senki sem beszélhet kicsi, kezdő, feltörekvő fesztként róla: nem kicsi, nem sok híján pró, és nagyon is feltört, nem úgy, mint az idén végre épen maradt retyócsövek...
Ez már nem egy kezdet: ez már új szint.
Érkezésünk időpontja olyan 19:00 körül lehet. A sor egyszerűen döbbenetes, az orfűi Aquapark dűlőjének legaljáig százával állnak a háznyi zsákokkal és színes rongyokkal támadó testben vagy lélekben tinik. Szerencsére minket elég hamar beengednek, Sir Tony (a fotók felelőse) már délután óta kattintgat serényen, mi is becsapódunk a tömegbe. A HATALMAS tömegbe: legalább 5000-n lézengenek már odabent egy közepes kempingnyi területen, persze mindenki habzó szájú Kispál-lázban égve. Mit keresek én itt? - gondolná a mezei rocker, amikor szembebotladozik vele egy lerúgott bakellós, Ride the Lightning pólós 12 éves kölyök, meg utána sorban egy kisebb hordányi. Máris otthonosabban érezzük magunkat az amúgy vidám értelmiségi idősek klubjára néhol határozottan emlékeztető nyüzsgésben. Amúgy itt a lelkes, második-harmadik ifjúkorukat élő negyvenesek-ötvenesek aranyosak, egyáltalán nem olyan irritálóak, mint a "sosenövünkfel" pánkok és veszett pokolgépes apukák, akik évente egyszer leporolják a trashermellényt meg a májukat, hogy kirúgjanak a hámból - viszont adott a légkör ahhoz, hogy akár itt is megtehetnék.
Könnyű elkavarodni, mert azt a nyomorult térképet megint teljesen hülyén tették bele az egyébként infógazdag, átlátható füzetkébe - rezignáltan nyitjuk már ösztönösen fejjel lefelé ki, hogy pozicionáljuk magunkat. A három pöcsnyi ellátóhelyeket is átvariálták, másutt a VIP, lépcsőzetes kiszolgálósor, kígyózó körút a dombtetőnek is a tetejére... Lejárjuk a lábunkat, mire mindenhova eljutunk, de legalább van némi átgondoltság a tereprendezésben. Egyedül a "sarokba" küldött Tisza Nagysátor árválkodik oázisként a tábor túlfelén, ahová több tucat már most kiégett lámpa alatt vezet(ne) az út (ha látnánk valamit).
Ezért inkább maradunk a vidor emberek körül, mégis mi megy a nagyszínpadon, mintha azon a gitáron hallanék némi torzítást - gondoljuk kritikusi nagylelkűséggel. Csalódunk. A Pál Utcai Fiúk turmixa alázene. Jobb nyelvek szerint aláfestő, rosszabbak szerint alávaló... Alávalóan építkezik mindenből, ami az elmúlt negyed században befutott. Az emberek vidoran ugrálnak a dorkókban meg a flipflopokban, mi meg lefitymálva állunk a 2. legnagyobb (Made In Pécs) színpad tövében... Mivel nem sejtjük, hogy 50(!) perc, mire kapunk egy sört a Rézangyalos pultnál, 4-5 csapostól, közgazos komákkal ráérősen kiszámoljuk, hogy a várakozási időt figyelembe véve az itteni árfolyam a novarockoshoz konvergál (480 és nem túl vizezett, tehát épp jó, csak a re-poharak kódját kell EGYENKÉNT beütni, aztán el is megy az áram kétszer...). Szórakozásból ismerkedünk pár 30-assal, és számolni kezdjük, honnan csórták PUF-ék a daltémákat... 8-nál abbahagyjuk (RHCP, AIC, Sisters of Mercy, Manu Chao a fő favoritjaik, ilyen ízlés mellett azért mégsem húzhatjuk le őket teljesen). -- 1,5/5
Sajnos a gyanúsan Deap Vally-klónnak szagló, de legalább rock(os?)nak ígért Németh Juci-féle Hey Honeyt épp le is késem, csak Sir Tony kattintgat nálam precízebb érkezéssel... Mea culpa. Állítólag kellemes, szóval hadd kompenzáljunk egy mutatós fotóval. Közben legalább jól ránk is esteledik, alig győzzük összeszedni a re-poharakból az esti sörre valót...
Ha már a műanyagpohárnál tartunk: így tétlenül csak' lesodródunk az "igazából nem is" összeálló Kispál és a Borzra. Kétségkívül ők viszik ma a showt: közel 7000 ember zsúfolódik az alig 2 focipályányi völgybe előttük, félelmetes a látvány. Tömény nosztalgia és híg izzadságszag a levegőben. A koncert sokkal inkább önironikus trollkodás, mint feelgood múltidézés, aminek eladná magát. Illetve eladná magát? Még a kiszólások ("jó, hogy végre vége a 90-es éveknek, és nem jön el újra (...) NA JÓ, néha eljön") is csak addig varázslatosak, amíg rá nem jön az ember, hogy ugyanezen sorokat, ugyanezen hangsúlyozással csattogtatják az összes össze-nem-álló emlékbulin, ezelőtt s most már ezután... A számokban ettől még nincs hiba, Bräutigam tolja a mocskos kis 2/4-et, Kispál András tényleg nem tud cigánykerekezni, de megpróbálja, és a röhögés erre sokkal felszabadultabb, mint az erősen megkonstruált "véletlen" Lovasi-elnyalásra az árokba. Mondjuk legalább megkérdezi: "Mennyi a visszaváltós pohár, 240, 300? MMMI?! Ne igyatok, bammeg, ezek kifosztanak titeket!" Olyan 20 percig tényleg tök jól elvagyunk rajta az útszélről, bár látni alig lehet valamit, a színpad meg brutálisan túl van világítva, de a Tejjel Kifli, A 60's évek és Napozz Holddal legalább magával tud úgy ragadni, mint eddig soha - köszönhető ez többek közt az ígérthez képest annyira mégsem garázsos, vokál-ritmus-szinti kombóval megtoldott felállásnak (igenis ezek nélkül a Kispál nem elképzelhető!). Aztán egy ponton túl sok lesz ez a rengeteg, ijesztően áhítatos ember, és a tömegiszony és a Lovasi-márcosság elkerget minket egy kis éjféli Etetésre. --- 3/5
Ha már mérgünkben megéhezünk, felmérjük a kínálatot! 2 borsor - a kajasorral párhuzamos a Minőséghy nedűknek, a dombteteji pedig a hordható műanyag palackból fröccsözőknek (!!! ez mekkora ötlet már !!! ha a Főnök kapott volna ilyet az Akelába', már más évszámot írnánk...), 2 kicsit szétszórt, de majdnem minden igényt kielégítő kajasor - nem olcsón, de színvonalasan, csak a rizses kajáknak és salátáknak nincs nyoma - valamint civil kuckók is e 2 tájékon végig. 2 csík nyálhúzás után egy mindenes sült tarjás tál mellett döntünk. Minden tisztes adag kaja 1500 körül van, de nem spórolnak se minőségen, se mennyiségen, épp jól laksz és nem szart etetnek veled: korrekt a táp! Sajnos az utolsó cubák elrágcsálása mellé tarhált cigire pöppöntés során jövünk rá arra, hogy A.) trafik a tó túloldalán van, és 8-kor zár, valamint B.) éppen vége az Ozone Mamának, épp csak egy szexi, hippi-érzetű, de mocskos garázsrockosan szóló lepörgetésre, egy húzós zárszámra esünk be, de annak legalább annyira örülünk, mint Vivi(nek) a doboknál... Itt a jó progik TÉNYLEG egymást érik, érzem, hogy ebből még komoly bajok lesznek, ha rockerilag akarom magam jól érezni beOrfüvezve.
VIP-ben ismerkedéssel, valamint (nem munkaköri) Téveszme, Kozmosz és Solidmen tagokkal randomizált kollektív zülléssel nyugtázzuk a napot. A hívogató kajás-sor és a pokoli lármákkal és fényekkel kecsegtető (de fesztiválilag elengedhetetlen és legalább faszán festő) Unicum-sátor (~douchebag-lerakó/ a hardcore partyarcok utolsó menedéke) kereszttüzében pezseg csak igazán az élet mindazoknak, akik 11 után elvi szinten leszarják a nagyszínpadokat. Kezembe nyomnak egy doboz tubákot és két sört, de elfárad a szemem is e sok szépségbe...
Ezért nézzünk be csapatni Plastic Bitchre: pár éve az ország legígéretesebb metál-szerű projektje voltak, de mit se hallani már róluk, gondoltam, lássuk, hogy álltok, fiúk! És azt kell mondjam, JÓL! Géczi Ricsi príma, tiszta, screamekkel csak módjával tűzdelt éneke, a popos ütemeket a tördelt sorozással ötletesen vegyítő dob és a modern rock és post-hardcore határmezsgyéjén mozgó dallamosság, amit a banda nyomott, igazi felüdülés volt az aznapiak után, s ez látszott is a nehezen, de azért csak' belefolyó helyben lengők csukott szemein is. Néha a Hum, néha a Modern Life is War legjobb pillanatait juttatták eszembe, különösen egy elszállósabb, hangnemváltásokkal tarka űrballadával (Pillowfight) a show vége felé. Azért megtekerték rendesen a visszatapsot is... Több klippel, még nagyobb húzással és egy kicsit nagyobb színpadi megőrüléssel újra azok a srácok lehetnek, akik 2011-ben a hótprofi Octopussyval (majd tavaly a Noir Turbulence EP-vel(!!!), idén pedig a Sharks EP-vel) jutalmazták meg a hazai metal undergroundot. Tessék figyelni rájuk - és nagy pacsi a FOO-nak, hogy éltetik az ilyen bandákat, nem hagyják elkallódni az épp most nem a leghangosabb tehetségeket! --- 3,5/5
E ponton már határozottan éreztük, hogy kezdünk egy tisztes rockfeszten lenni. Akad azért itt bőven olyas, ami a karcos gittyók, kemény tempók kedvelőinek való, de sehol a bűzlő pánkok, és úton-útfélen Osszejánozó-mármeghívózó fotelrokkerek (jó, azért az utolsó koncerten az első 2 éjjel mindig voltak, de aztán gondolom bevackolták magukat egy kényelmes árokba, és ott is maradtak). Körülnézve inkább new-wave és konszolidált hard-rock esztétikum dívik: a rockerség cifrább és barátságosabb, nyugodtan mondjuk fiatalosabb oldala képviselteti magát e tájékon. Imádni való eperszínű hajkoronák, fejpántok és sávos farmerek, könyékig bőrkarkötők, pár feltolt haj és az elengedhetetlen susogás, amit az éji szél kelt részegen átbotolva a fültágítókon. Éhes milfek és tekintetükkel kóstolgató ifilányok is persze... MINDENKI gruppinak tűnt a Laptopszalon-színpad körül. (Már most látszik, hogy a legtöbb reszelős zenei eseménynek rákendróilag ez a helyszín lesz az eredője a következő napokban!) Nem is olyan rossz az összkép, azt kell mondjam. A VIP-ben egy magyar Tarzan itat az importrumjával és tömött a kubai cigijével egy kis lelkes figyelemért cserébe, a hátrahagyott Recorder magazinokon meg kiválóan lehet cigiféléket készíteni (az illatokból ítélve nem csak mi tettünk így)... A mezőkön (és itt is) a partner OXL (*Apród) által felcímkézett foteleken, kanapékon kinyúlni a 2. legnagyobb színpad árnyékában pedig mindig jól esett.
A nap (éj) fénypontja viszont csak ez után jött: a majd 2 órán át (így vagy úgy) beálló Európa Kiadóra szellemileg fickósan állítottam be egy nagyobb és korosabb hordát terelve magam előtt. Fél éve a Pécsi Est Caféban döbbenetes erejű és egyedi megszólalású koncertet produkáltak, és most se vártam kevesebbet. Jól tettem: a kínosan kora-80's évekbeli szinti-hangzástól eltekintve (ami azért mégis szerves része a világuknak) egy ijesztő aktualitású, energikus, műfaji határokat elporlasztó koncertet kaptunk bele a képünkbe, nagy csattanással! Menyhárt néhol röhögtető ("Azt a számot fogjuk... ezután... eljátszani Önöknek... ami... most jön."), néhol hátborzongató átvezető szövegei ("Na látják, aztán mégiscsak itt vagyunk. Maguk se hajoljanak meg mások akaratának. Mi is ezt csináljuk 30 éve, aztán... semmi foganatja nincs. (...) Mindegy azért. Akkor dal." - és belevág)... Kirschner Péter eksztatikus, disszonanciákból szimfóniát varázsoló gitárjátéka... Másik János és Darvas Benedek kétoldalas billentyű-orgiája, s eme utóbbi úriember hegedűs zajhalmozása, trombitás és ritmuspultos ezermesterkedése... A temérdek funky, a rap, a new wave, az art-rock, a noise-rock, a punk, ami elvegyült másfél órán át... Na meg azok az utánozhatatlan szövegek! A Szabadíts Meg! és a Megalázó, Durva Szerelem terápiás tömegkántálása a koncert végére teljes katarzist hozott kortól s korszaktól függetlenül, s ezt a fogcsikorgatós Mocskos Idők, ami aktuálisabb talán csak születése pillanatában volt, hibátlanul tetőzte, sőt: csúcsra járatta. Tökéletes a zenei, lírai, társadalmi-politikai élmény, ami úgy duzzad a szarkazmustól és a reménytől, az elégedetlenségtől és kicentizett lázadástól, mintha alig múltak volna a tagok 30-ak (na, azért nem mondunk 20-at, ahhoz túl okos zene ez). "Sokan vagyunk kevesen", mondta a Jenő, mert így is a fesztiválnép bő fele nem itt leledzik. Hallatlan! És mégis, hands down: megvan a napi győztes! --- 5/5
Aztán, mikor már azt hinné az ember, hogy nincs tovább, csak berángatja a maguk se tudják, hol és minek tébláboló pécsi spanokat az éjvadzárásra (vagy a vad éj zárására) vissza a Laptopszalonba, ahol Foo Lighters megy (aminek a fele Óriás). És mit ne mondjak, Óriási volt. Ilyen füligszáj, minden rezdülésében precíz örömzenekart, mint ők... már nézni is jól esett, árasztották a pozitív energiát, és flott kis koronát tettek az 1. (0.) éjszakára. Az ex-BlackOutos Csordás Robi orgánuma csodálatos, férfias, oda csap, ahova köll, mondhatni, a számok lüktetése kicsit lassabb, mint Grohl-éknál, de így még erőteljesebben, hömpölygősebben szólnak, és még egy közepesen brutkó pogót, teljesen benedvesedett női... tekinteteket (ld. ezt a kis élő boldogság-reklámot itt lent!) és kedvenc keselyűs nyakláncom elhagyását is eredményezték. Ez utóbbi, súlyos veszteségért még a kifelé hálálkodó kb. tucatnyi alak se enyhített, akik bizonygatták, hogy imába foglalják a nevem, amiért elrángattam őket erre a döbbenetesen epic koncertre. --- 4/5 (de csak mert még aktív banda tributejára nem adhatok 5 pontot)
Mindenem fáradt, mire hazaérek, de legalább annyira vagyok frusztrált, mint frankón készen. A lanyha indulást szépen egyensúlyozta a nap legeslegvégére felpörgő ütem, de az elveszett keselyűs medál, a kénytelen sötétségbe borult fele tábor és a rockerilag ma még épp csak elég hallani való éhesen hagyott a továbbiakra. Holnap, motyogom magamban, amíg már összefolynak a bevérző szem előtti belvárosi fények az orfűiekkel... Holnap odab*szarintanak.
...Ugye?
(folytatása következik)
~
írta Nemesúr (/Nemes Márk)
fotózta Sir Tony (/Gábor Máté)
