Ilyen az én formám! Hetekig nagyítóval kell kutatni egy értelmes koncert után, hogy aztán egy napra essen be két olyan nagyágyú, mint az Airbourne és a Trouble. Szigorúan érzelmi alapon biztos a Trouble-ra megyek, hiszen ők Mesterek, míg az Airbourne a maga zenéjével sosem válhat mesterré, örök Tanítvánnyá kárhoztatta magát. Ráadásul a legutóbbi Trouble buli a Hajón könnyfakasztóan zseniális volt, igaz, akkoriban éppen soraiban tudta Eric Wagnert, aki nem kis részt vállalt a színpadi showból.

Azt előre borítékoltam, hogy az Ozone Mama buliját nem érem el, de hogy a Kedvesemnek pont akkor legyen szintfelmérője, amikor emberi időben kéne leérni a hiteles és elfogulatlan, de ugyanakkor mindenre kiterjedő tájékoztatás jegyében, az azért több mint bosszantó! Így a Bonafide is lemaradt, amit már csak azért is sajnálok, mert svédek, ami ugyebár egy Kiváló Áruk Fóruma pecséttel egyenértékű minőségjelző. Ráadásul akik látták, egyöntetűen dicsérték őket, ha nem az Airbourne lett volna a főfogás, akár még főbandaként is simán megállták volna a helyüket. Remélem lesz alkalmam pótolni a kimaradt lehetőséget! Örömhír, hogy legalább annyian lesték meg a Bonafide buliját, mint a főzenekarét, ami igen ritka mifelénk. Azt azért halkan jegyzem meg, hogy a stílusjegyeiben semmi eltérést nem mutató svédek és ausztrálok takkra pontosan ugyanazt nyújtják, így lehet elég egy este egy tribute zenekar....

Mert lehet ezt szépíteni akárhogyan, az Airbourne egyszerűen csak egy olyan világméretű igényt elégít ki, mint amire példaképeik már sosem lesznek képesek. Az, hogy ezt az O'Keeffe fivérek mennyire tudatosan tették, arra nincs rálátásom, és nem is érzem, hogy kilóg a lóláb, de a tény attól még tény: Az Airbourne az AC/DC modern, adrenalinnal turbózott változata, aminek van keletje. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a tegnapi, és az azt megelőző bulijaik mind telt házzal mentek. És mi tagadás, megérdemlik a sikert! Ha már Angust nem láthatjuk soha egy klubban, testközelből, akkor beérjük Joellel, aki olyan elánnal veti bele magát az előadásba már az első hangoktól, hogy dobos legyen a talpán, aki tudja tartani a lépést.

Ez azonban nem jelent gondot Ryan-nak, mivel egy azon anyatejen nevelkedtek, iszonyat összhangban működik a gépezet. Irigylésre méltó, amit ez a négy ausztrál 3 lemezzel a háta mögött tíz év alatt összehozott. Az autentikus rock&roll-ra remélhetőleg az idők végezetéig lesz igény, ezt pedig a Warrnambool-ból szalajtott négyes olyan precízen viszi színpadra, ahogyan azt nem sokan. A telt házzal dübörgő Hajó remek terep egy ilyen örökmozgó személyiségnek, mint Joel, be is járta a kis villanygitárjával a nyakában rendesen! A bárpultig is elmerészkedett, hogy onnan ossza az igét az áhítattal figyelő publikumnak. Van pár negatívum, amit szerettem volna megemlíteni, de egyrészt nem szeretnék a népharag céltáblájává válni, másrészt amíg e sorokat vetem monitorra, a fürdőszobában éppen a kötelező vízmérő cseréjét végrehajtó duó baszott el valamit, és jelenleg úgy áll a helyzet, hogy szét kell vésni a falat, csempét, mindent. Szóval emlékezzünk a szépre, a jóra, és basszunk rá, hogy egy tribute bandáért lelkesedünk tömött sorokban, immáron harmadszorra!

Réti Zsolt fotói a legutóbbi Club 202-es koncerten készültek.