Egy előző esti, sőt éjfélen túlhúzódó „true metal” koncerttel lábamban és fejemben indultam neki a Petőfi Csarnoknak. Ilyenkor szokták mondani, hogy nem ártana, ha ennyi idősen kialakulna már valami behatárolható ízlésvilágom, mert mi az, hogy egyik nap headbangelés, másnap pedig filozofikus jazz-rock? Pedig ahogy az egyszeri férj mondaná: meg tudom magyarázni.
A Colosseum 2010-es magyarországi „búcsú” koncertjéről olvastam valamelyik lapban egy beszámolót. Erősen csodálkoztam, hogy azidáig egy hang nem sok, annyit se hallottam tőlük. Mentségemre szolgáljon, hogy éppen születésem évében álltak földbe először (három éves működés után). Igaz, majdnem negyedszázadnyi (!) csend után újra összejött a nagy csapat (1994-ben). Szégyen, vagy nem, de pár éve kóstolgatom csak a Colosseum-muzsikát, és ezzel párhuzamosan egyre inkább egy alábecsült, alulértékelt életműnek érzem az övéket.
Ennek ellenére mikor főszerkesztőnk rákérdezett, akarock-e menni erre a 2014-es, búcsú utáni bulira, még hezitáltam e között és egy éjszakai csillagász-kirándulás közt. Egy perc múlva azonban leesett a tantusz: még az északi félgömb csillagait jó sokszor láthatom, addig ezeket a fúziós rock csillagokat először és utoljára. (Legalábbis egyre nagyobb valószínűség szerint.)
Ha lehetek kissé nagyképű, a „szakmai kíváncsiság” is hajtott: vajon mi sül ki ebből? Jó néhány banda nevetséges helyzetbe hozta magát a búcsú-koncert utáni turnékkal, lemezekkel. Mindig van valami magyarázat, mely szemérmesen hallgat az anyagi vonatkozásról. 2004-ben elporladt sajnos a Colosseum egy fontos építőköve, azaz elhunyt Dick Heckstall-Smith szaxofonos, helyére a dobos Hiseman felesége, Barbara került. A szimpatikus hölgy lebetegedett, több cserét meg már nem akart a tagság. Barbarát viszont kemény fából faragták, felgyógyult, lehetett tehát folytatni a „colusseumkodást”.
Nem rég olvastam egy interjút az 1970 körül feloszlott Atlantis zenekar énekesével, aki azért szállt ki fiatalon a rock-businessből, mert gondolta, pár év, aztán úgyis lecsendesedik az őrület. A negyven-ötven éves bandákat figyelve ma már megmosolyogtató a feltevés. De vajon meddig lehet méltósággal űzni ezt a sportot?
Mindenesetre én egészen fiatalnak éreztem magam, ahogy a deres hajú sokaságot szemléltem. A vasárnapra áthúzódó szombati ereszd el a hajam után azt se bántam, hogy ülőkoncert ez a mai. Legutóbb Acceptre hoztam magam ide, és meg kell valljam: az akkori, feleennyi életkori átlagszámot produkáló publikum elmehet a gúzsba, akkora ovációval és tapssal fogadták ülő „apáim” a színpadra szállingózó zenekari tagokat. …akik belecsaptak mindjárt a ’69-es, egyben első album első számába: Walking int he Park! Utána pedig: Morning Story. Sose rosszabb koncertkezdést!
A lendület – ha ilyenfajta zenéknél lehet e szót használni – ott tört meg, amikor Dave Clempson gitárja mondott egy olyat, hogy elég. Chris Farlow énekes, Jon Hiseman dobos illetve Mark Clarke basszer próbálta valahogy szóval tartani a közönséget a technikusok hosszas ténykedése alatt, míg végül kifogytak a poénokból. Különös módon ugyanezt a szitut az előző napi „koncertemen” egy huszonéves leányka jóval profibban oldotta meg. Sajna itt minálunk a közönség sem volt partner a technika ördögének legyőzésében; egy valaki fütyörészett, néhányan a technikusokat siettetve tapsikoltak, valószínűleg abban a meggyőződésben, hogy gyorsabb munkára ösztönzik őket. Más kérdés, hogy nem dőlt volna össze a világ, ha Hiseman előrébb hozza ráadás előtti dobszólóját, de mindegy, túlestünk az afféron.
Zavartalanul eljátszották azt a két számot, melyet a 2014-es albumról hoztak magukkal; a 2. és 3. tracket: Blues to Music, illetve The Way You Waved Goodbye. Ezek után persze a „lemezbemutató” jelzőt a koncert vonatkozásában idézőjelbe kell tenni, bár a kettő darab új szerzemény még így is elég nagy hányadot képviselt az eljátszott dalok számát tekintve…
Hét nóta alkotta a törzsprogramot, plusz a ráadásban jött hozzá még egy – Lost Angeles -, na meg kaptunk egy remekbeszabott dobszólót. Ezek után még furcsább leírni, de az előadás mégis csaknem két órán át tartott! Mondhatni: belefeledkeztek az öregsrácok (és a hölgy) a jammelésbe, de a magyar fellépés előtt elolvastam egy bécsi tudósítást, melyből kiderült, hogy a császárvárosban pontosan ugyanezt a programot tolták! Gyanítom, hogy a Hammondja mögött szorgos hivatalnokként ülő Dave Greensladenek és társainak véletlenül pont ugyanazok az improvizációk ötlöttek eszükbe mindkét helyszínen.
Egyre inkább vonzódom a hatvanas évekhez, a rockzene ártatlanságának korához. Itt is az ártatlanság illúziója legalább megvolt. Nekem már az is elég. Az illúzió létrejöttét segítette az, hogy elég hátul (a keverőpult vonalában) kaptam helyet, így majd csak a koncertfotókról szembesülök vele: nagypapák játszottak aznap este nekem. És egy „nagymama”, akiről nem rég még az a hír járta, hogy alig lehet lefotózni, annyit mozog a színpadon. Most szinte végig ülve szaxofonozott. Chris Farlowe viszont nem adta jelét ízületi problémáinak. Hatalmasakat énekelt, és a „scat”-telései is poénként sültek el. Mark pedig, hiába alapító, mintha semmit sem öregedett volna a hatvanas évek óta, oly fürge volt! Ki tudja, a basszusgitárosok rangsorában milyen helyet foglal el, de az biztos, hogy fantasztikus vokalista! Jon Hiseman sokszor besegített Farlowenak a konferálásban.
Mit írhatnék befejezés gyanánt? Jó buli volt? Ahhoz túlságosan is ünnepélyes volt az egész. Ültünk, de szerencsére mégsem lett belőle „színház”. Az is jó persze, de ez itt és most koncert volt. Rockkoncert.
FOTÓK: TÖRÖK HAJNI. TOVÁBBI KÉPEK ITT.
