A rock zene tagadhatatlanul leginkább amerikai gyökerekkel rendelkezik. Az amerikai rock zene pedig mindig visszamutat a rock and roll robbanásra, mint ahogy az meg a blues és akár a country irányába. Számtalan ikon mesélte el már a huszadik század elejétől kezdve történeteit lírikus dalok formájában egy szál gitárral. Ezek pedig, ha nem is mindig tudatosan, de mint olyanok, amit nagy kedvenceink szülei hallgattak vagy játszottak, és hatásként abszolút jelen vannak akár még a legextrémebb irányokban mozgó zenészeknél is.

Sokan próbálkoznak használni ezeket a hatásokat a dalszerzésben. Beépíteni valahogy azt a hatóerőt, vagy érzésvilágot az újszerűbb, vadabb zenei hangzások világába is. Illetve amennyiben az anyazenekarok ezt az utat nem bírják el, külön szóló produkciókban megmutatni azt, ami ebből egy adott zenészben benne van. Hiszen a bátorságra, ami ahhoz kell, hogy egy szál gitárral valaki elmesélje történeteit, azzal a személyességgel és őszinteséggel, nos arra mind az előadóknak, mind a közönségnek természetes belső igénye van. Mert ez valami olyan közelségbe hozza a zenét, a zenészt és hallgatóját, amire talán a nagyobb zenekaros produkciók ebben a formában nem képesek. Mindennek a fókuszában pedig a zenész mellett ott van maga az akusztikus gitár, ami szintén teljesen máshogy szólít meg, mint bármelyik másik hangszer.

Ezért van aztán az, hogy kevesen vannak akik ne tisztelnék legnagyobb kedvenceik között Johnny Cash vagy Muddy Waters lemezeit, hogy a Rolling Stones és Jimi Hendrix után a torzított gitárokkal világhírűvé vált Nirvana és Alice in Chains is adott ki unplugged lemezt, és hogy mondjuk Everlast is a House of Pain soraiból kilépve egyfajta country muzsikára váltott.

Ezért persze rengeteg alkotót és alkotást fel lehetne itt most sorolni a témához kapcsolódóan, de megpróbáltunk tíz olyan előadót itt egymás alatt felsorakoztatni, akik különböző zenei szférákból érkezve, de nagyon szépen ápolják ilyen-olyan szóló projektjeikkel ezt a fent említett gitárhős hagyományt.

Zakk Wylde nyilván nem az a fickó, akit különösebben be kell mutatni. Ő Dimebag után a másik olyan metál gitáros, aki nagyon hangsúlyosan használja a blues zenét a dalaiban. Saját bandájával a Blacl Label Society-vel is csináltak már akusztikus dolgokat, de szólóban is bármikor kiül a színpadra egy gitárral.

A kultikus Neurosis frontembere, a félisten Scott Kelly is ad ki remek akusztikus hangvételű lemezeket az utóbbi tizenöt évben. Az ő esetében például ez nagyon eltér az anyabanda vonalától, de mélységeit tekintve mégis abszolút hasonló. Megkerülhetetlen ebben a műfajban.

Tom Morello Nightwatchman néven megjelentetett autentikus gitárlemezei már csak azért is érdekesek, mert ő nem is az a klasszikus fehér country csávó, másrészt a pattogós Rage Againts the Machine oldaláról jön, mégis ezt a formát választotta humanista üzenetei megjelenítésére.

A The White Buffalo név valójában szintén egy egyszemélyes zenekar, ahol hősünk vegytiszta amerikai folkot játszik nem kezdő szinten. A sorozatok új generációja pedig úgy tűnik szívesen kölcsönzi ezeknek a számoknak a hangulatát képi világához. Az Sons of Anarchy című sorozat legjobb betétdala az övé.

Tim Armstrong a felsorolásban az, aki a punk zenét játszó anyabandájában, a Rancid lemezeinek számaiban is használja a country muzsikát, mint alkotó elemet. Mindemellett viszont simán kiül egy szál gitárral is, vagy ami már a Rancid név alá nem fér be, mondjuk az idevonatkozó feldolgozásokat, azt eljátssza a Tim Timebomb and Friends név alatt.

Scott Wino Weinrich az egyik legjobb doom banda a Saint Vitus énekese. Közben pedig óriás Townes van Zandt rajongó. Előszeretettel játssza a nihilista cowboy legenda számainak feldolgozását, például a Neurosis srácokkal kiadott közös lemezen. Ez mellett a két éve megjelent saját számokkal teli Heavy Kingdom című lemezére is érdemes odafigyelni.

Eddie Wedder neve sem hiányozhat innen. Zászlósa ennek a műfajnak. Minden idők egyik legjobb filmjéhez, a Út a vadonba címűhöz írt zenéjét, ha nem ismered, akkor vegyél egy nagy levegőt, mert nagyon érzékeny dal.

King Buzzo pár hónapja kiadott akusztikus lemeze talán az óév egyik legjobb lemeze volt. A Melvins frontembere lírai, nyers, cinikus és érzékeny egyszerre. Nagyon pöpec projekt!

Mike Scheidt az amolyan katartikus doom metált játszó YOB soraiból lehet ismerős a Neurot Records háza tájáról. Miután ő is felénekelt pár Townes van Zandt dalt a tribute lemezre, kedvet kapott és csinált egy piszok jó szólólemezt, amit viszont a nagyon egyedi alkotásokat gondozó Thrill Jockey Records-nál jelent meg.

Aztán végül szerepelhetne itt természetesen egy szám Apey valamelyik szólólemezéről, hisz itthon talán ő az, aki a legemblematikusabb figurája ennek az útnak, de minthogy őt azért már mindenkinek illik ismerni, legyen inkább egy dalcsokor a HAW frontemberének zseniális szóló projektjétől, ami The Devils Trade néven fut, és például magyar népdalt is dolgozott fel, ebben a felfogásban.

A legutolsó sorban említett hazai előadóknak - Apey, The Devils Trade - egy Kristóf Norbert nevű arccal kiegészülve egyébként január 17-én lesz akusztikus koncertje a KVLT BP-ben, ami a legelérhetőbb ilyen típusú találkozás a közeljövőben.