Amikor Charlie Starr – ének, gitár, Richard Turner – basszusgitár, vokál, Brit Turner – dobok, Paul Jackson – gitár, vokál, és Brandon Still – billentyűsök, 2000 tájékán létrehozták a formációt, – az elmondásaik szerint megfogadták: azt fogják játszani, ami meghatározza őket, illetve, amiben érvényesülni fog a nagy példaképeik hatása anélkül, hogy maga a banda olcsó utánzattá válna.

Az atlantai csapat legfrissebb felvétele, a Holding all the Roses címmel feburár 10-én került a közönség színe elé, és a tizenkettő dalból álló, Rounder Records égisze alatt megszületett zenei kisded pontosan az, amit ígért. Southern rock, amit ’megfertőz’ némi country, klasszikus rock, illetve folk által színezett hatás is.

Az első, Let me help you (Find the Door) című szám máris bebizonyítja a fentebb leírt állítás hitelességét: Aerosmith, Rolling Stones és Lynyrd Skynyrd lenyomatok keverednek a már–már kirívóan southern rock hangulattal. Igazi „szarok rád, elhagyott a csajom, és akkor mi van” attitűdű szerzemény, az a fajta, amit szívesen hallgatsz nyáron, egy autóban, teljesen lehúzott ablakok mellett, miközben a büdös nagy semmiben poroszkálsz.
Az ezt követő, és egyben címadó Holding all the Roses ennél gyorsabb, a rockhoz túl country, a countryhoz túl rock jelleggel folytatja a déli napsütés megidézését, a közepén egy hamisítatlan, hetvenes évek hangulatot árasztó gitárszólóval - ennek ellenére a dal hibátlanul illeszkedik a korábban meghirdetett koncepcióba.

Az egyetlen, kiemelésre méltó probléma a harmadik dal körül kezdődik. A Living in the Song már az első másodpercben olyan hatást kelt, mintha Billy Ray Cyrus bukkant volna fel a semmiből, és kizavarta volna az első két dalt jegyző művészeket a stúdióból, hogy egy kisebb blokkba kezdjen. Az ezt követő Rock and Roll Again – a korábbi dalaik hangzását felidéző nosztalgia ellenére, gyakorlatilag egybefolyik a harmadik felvétellel, így egy zavaróan hömpölygő, déli igenlést hallhatunk – ami csupán annak köszönhető, hogy két, elég hasonló dal került egymás mellé.

A Woman in the Moon ezt megtörve a lassabb, lágyabb érák felé veszi az irányt, és az Ane–Marie Simpson által belecsempészett, hegedűvel is megtámogatott részletek miatt szakít az előző dalokban kialakult – már említett - kissé sablonos hangzással. A Too High nem hagyja nekünk, hogy elmerüljünk ebben az atmoszférában, inkább egy igazi country témával folytatja az albumot, azonban, az ezt követő Wish in One Hand gyakorlatilag majdnem ugyanez, tehát egy ismételt egybefolyás következik be.

A Randolp County Farewell, a Daisy Dukes és Hazárd megye lordjai főcím veszély ellenére, a nagyon rövid időtartam alatt felmutat egy olyan perspektívát, amit eddig nem mutattak meg a lemezen – lehet, hogy a következő albumra világít rá? – Mindenesetre ebből jó lenne, ha több lenne, hiszen ebben a másfél percben a műfaj hagyományait maximálisan tisztelve, ugyanakkor azok alól kiszabadulva, jóval felszabadultabb hatást keltve játszanak az atlantai zenészek.

A Payback’s a Bitch klasszikus rock elemekkel játszik, karcosabb, ”sötétebb” tónusú,  Beatles, Dear Prudence gitárriffre hajazó részekkel ellátottt dal. Ezután a Lay it all on Me már megint egy, az albumon már hallott világgal rendelkező dalok közül, ami után a No Way back to Eden nagyon frissítően hat, mivel a stílusát tekintve igen kevert – folk, klasszikus rock, country, és szövegét tekintve is a műcsokor legerősebb számának tekinthető. A lemezt a Fire in a Hole zárja, amiben nagyon szép harmónia van, a gitárszóló és az ének között, és, a többi szerzeménytől eltérően ez kifejezetten stadion megtöltő felvétel.

Végighallgatva tényleg kijelenthetjük, hogy a Brendan O’Brien producer által világra segített, összesen két hét alatt felvett Holding all the roses egy hiteles, a zenekar kijelentéseihez teljes mértékben illeszkedő lemez, amit a stílus kedvelőinek erősen ajánlott.

http://www.blackberrysmoke.com/
https://www.facebook.com/BlackberrySmoke