Az atlantai székhelyű Royal Thunder a legutóbbi, áprilisban megjelent Crooked Doors című albumával bebizonyította, hogy úgyis lehet keverni a grunge, a progresszív rock és a klasszikus rock stílusjegyeit, hogy végeredményként igazi, egységes lemezt varázsoljanak össze a rajongóknak, felesleges magamutogatás nélkül. A Mlny Parsonz (ének, basszus), Josh Weaver (gitár), Evan Diprima (dobok), illetve Will Fiore (gitár) felállású kvartett olyan finoman adagolta a felvételt átszövő csalódottságot, félelmet, fájdalmat és haragot, hogy az album egy civilizált szerelmi kivégzés tracklistje is lehetne. És miután ezt leírtam hozzátenném, a lemez - legendák szerint - valóban a szakításról szól, a banda szerint az alkotás tényleg az énekesnő és Mr. Weaver egykori szerelmének romjaiból nőtt ki.
A banda története egészen 2004-ig nyúlik vissza, amikor is a gitáros Weaver és testvére megalapították a zenekar első verzióját. A mostani formáció sikeres és persze kalandos fordulatok után végül idén lett teljes a második gitáros - Will Fiore - csatlakozásával. Az együttes eddig olyan zenekarokkal koncertezte körbe Észak-Amerikát és Európát, mint a Monster Magnet, a Baroness, a Dillinger Escape Plan, vagy a Corrosion of Conformity. Miután begyűjtötték az elismeréseket első, CVI című lemezükért, bevonultak az Aria stúdióba, hogy felvegyék a Crooked Doors-t. Az album végül a Relapse Records gondozásában jelent meg április nyolcadikán.
A 11 dal olyan egységet képez, amellyel nem mostanában lehetett találkozni: mint ahogy az egyik érzés következik a másikból úgy jön itt is egyik szám a másik után, hogy aztán a végén az egész album egy teljesen más stílusban hulljon szét.
Az elsőként érkező Time Machine a lemez egyik legerősebb dala. Jó a hangzása - ez az egész lemezre jellemző, nem nyomta el az ének a gitárt és fordítva sem történtek túlkapások. Egyetlen gyenge pillanat volt benne, az is a hetedik perc magasságában és csak azért, mert az amúgy erős riff kicsit unalomig lett nyúzva. Ez persze semmit sem vesz el a felvétel értékéből, mivel a teljes befásulás előtt az énekesnő - egy kis instrumentális rész után - újra becsatlakozik, és mi megint az érzelmi hullámvasúton ülünk. Mégis, jelen esetben milyen érzelmekről lehet szó? A dalt hallgatva olyan, mintha egy nő üvöltené ki békében a dühét. A felszínre törő indulatot olyan keretbe helyezték, amely nem csorbítja a dalban rejlő széthullást, a szám mégis dinamikus és elementáris. Te érezted már úgy egy szakítás után, hogy kellene egy időgép? Hogy bárcsak sose találkoztál volna azzal, aki megnyomorított és most önmagát igazolva elhúzott a jó büdös francba? Na, ez a dal pontosan ennek az érzelmi katasztrófának ad játszóteret.
A Forget You olyan, mintha szigorúan onnan folytatná a hangulat megteremtését, ahol az előző dal abbahagyta. Ha jelenetekben gondolkozok, akkor ismét egy nőt látok - ugyan lehet férfira is gondolni, bár egy ilyen határozott, karakán női énekes mellett ez kicsit körülményesebb alternatíva. A riff túltesz az előzőn, igazán erős, de nem macsó, nem magamutogató, és a basszussal együtt letaglózó is lehetne, de ebben is van valami finom fék, ami keretet ad a szenvedélynek. Egyetlen pici árnyék vetül a katarzisra – mintha megint túlnyújtották a riffet.
A harmadik szám, Wake up címmel - a hosszas előjáték után - a lemez eddigi legizgalmasabb felvétele. Olyan zenei hangulatot sikerült összehozniuk, hogy tényleg zsigeri szinten érezni lehet a szöveget: Felébredni, ébredj fel, fel kell ébrednem, csak az időmet pazarlom. Végül mégse törünk ki ebből a kómából. Ezért hatásos. A negyedik tétel Floor címmel, élénkebb témával folytatja az albumot. A gyorsabb szakaszokat lazán szövik át a klasszikus rock elemei, majd az egész keveredik egy korai 90-es évek grunge mocsokkal. A lemez eddig tényleg lazán hozza az előző három évtizedet. Ráadásul a banda nem aprózza el, ritka a négy percnél rövidebb dal. A szám közepén pedig befigyel egy nagyon szép riff. És a cím… Tényleg a padlón fekvős pozíciókhoz ajánlott.
A The Line szétzúzza az előző, lágyabban hömpölygő dalt. Nagyobb szerepet kap benne a gitár, és a szöveg jelenléte elhalványul, ami megajándékoz minket egy elegánsan dühös dallal, viszont az ezt követő Forgive me, Karma megint beleesik a ’folyton ugyanazt a riffet ismételgetem’ kategóriába, amíg az énekesnő végül újra megmenti a felvételt. Ugyanakkor a szöveg talán ennél a számnál a legütősebb eddig.
A Glow több ok miatt lett kedvenc. Egy az, hogy talán itt a legszebb a grunge, a progresszív rock és a klasszikus rock keveredése. Emellett tökéletesen olyan’aranyos’ ütést generál a mellkasodban, mint amikor meghallgattad kisdedként a No Doubt-tól a Don’t speaket. Nem zeneileg, hanem érzelmileg hasonlítgatok most, nyilván egy Gwen Stefani nem Mnly Parsonz, de egyszerűen olyan szinten adta át az agóniát, a fájdalmat és haragot, hogy muszáj valami nagyon közismert párhuzamot vonni. Olyat, amilyenre sokan hányhattak - a szerelmi bánattól zilált bánativás - hajnalokon.
Az Ear on the Fool az előző két dal ismétlésének tűnik, és megint túl hosszúnak tűnik. Ez a lemezen kibontakozó koncepció miatt izgalmas is lehetne, de néha - mint például ennél a dalnál – unalomba süllyed. Pedig a végén tényleg erős a gitár, de egyszerűen addigra a szám teljesen elfárad (a szöveggel együtt mondjuk értelmet is kereshetnénk ebben, de az már belebeszélés lenne).
Kilencedikként rögzítették a One day-t. A lemezen először lehet némi Heart hatást felfedezni a csaj hangjában és énekstílusában, de a lemez balladája ettől függetlenül nagyon egyszerű és szép. ’Egyszer még visszajövök érted’ jellegű, keserédes hangulat. A Royal Thunder akusztikus koncertek himnusza lehet majd. A tizedik dal a The Bear I. címmel az eddigi hatásokat összekuszálva magáévá tett egy szerelmes, pop rock életérzést. Egyszerűen tényleg nagyon mai film ”íze” van. Felfedezhető benne valami egyetemes, valami olyan, amit érezhettél már korábban, az instant, fogadatlan prokátor, hiperprimitív egymondatos életbölcsességek nélkül is. Hogy szabad lennél, de szereted azt, amitől menekülnél, hiszen már rég beáldoztál mindent anélkül, hogy cserébe bármit is kaptál volna… Mielőtt megölhetnénk magunkat, a hangulat The Bear II-ban folytatódik. A különbség annyi, hogy itt eltűnik minden más hangszer és az egész kap egy zongorát (igen, egy zongorával kísért számmal trollkodtak bele az amúgy is több stílust keverő albumba). És milyen jó, hogy felkerült az albumra. Őszintén szép. Mihez ajánljuk? Szakítás, bosszú, újrakezdés.
http://www.royalthunder.bandcamp.com/
https://twitter.com/royalthunderatl
https://www.facebook.com/RoyalThunderMusic
