A NovaRock harmadik, záró napja azért jobbnak ígérkezett előzetesen, mint a második (=német) nap. Érdemesnek tűnt kilátogatni a Pannnonia Fields-re, hiszen a Five Finger Death Punch, a Motörhead és Slipknot önmagában is nagy látványosság, hát még egy napon. Az időjárási előrejelzések sejtették ugyan, hogy nem feltétlen lesz kegyes a fesztiválozókhoz, de a végeredményen mégis meg kellett lepődnünk. A Hollywood Undead koncertje már egy negyed órája pörgött, mire sikerült a sztyeppén átgalloppozva a színpad elé keveredni, egészen nagyszámú tömeg fogadta az amerikai hip-hop metal keverék zenét nyomató alakulatot. Nem is nagyon van mit ezen csodálkozni, mert ugyan nem egészen az én zeném ez, de eszetlen nagy bulit csináltak.
A koncert vége felé a szervezők elkezdték leszedni a színpad melletti molinókat, nem jó jel...pár perc múlva a kivetítőn megjelent a viharveszélyre felhívó üzenet...egyre rosszabb hírek, inkább a Press sátorba vonultunk vissza, és de jól tettük. Olyan erővel csapott le a nyári vihar, hogy az újságírók számára összerakott sörsátrat majdnem felborította a szél, befolyt a víz a helyre, így sikerült megázni. A Kb. fél órás égszakadás eredménye az lett, hogy egy órával került arrébb minden program.
Úgy nézett ki, hogy a Five Finger Death Punch koncertje el is marad - ezt nem kicsi fújolással vették tudomásul az emberek - mert a technika is kapott a vízből bőven és nem minden volt szuper működőképes. Amíg a staff összerakta a helyet, addig a dühöngőben a lányok (és a fiúk - pfú) szórakoztatták a népet némi spontán cicimutatogatással - egyrészt köszönjünk, másrészt csajok, nem mindenkinek való ez a műfaj…. Szóval azért negyed kilenc előtt megjelent a 5FDP a színpadon, Ivan Moody egy felmosófával próbálta fokozni a hangulatot és ugyan csak 45 percet játszottak, kijelenthető, hogy a fesztiváli hangulatot a szarból hozták vissza. Akkora bulit csináltak, annyira profik voltak, hogy le a kalappal az egész bagázs előtt. Erős maradt a rövid program ellenére a setlist. Húzós, darálós és igazi közönségkedvenc dalokat szedtek elő, mindjárt a Under and Over It-tel nyitottak, meg is alapozta a hangulatot. Egészen nagy tömeg jött össze, ameddig szem ellátott, emberek álltak, erre fűzte rá Ivan Moody a Hard To See-t, ami szintén remekül szólt.
Apropó Ivan Moody. Ritkán látni ennyire imádnivaló frontembert, ez igaz még úgy is, hogy múltkor leolvadt az agya egy koncerten. Minden megtett, hogy az ember, aki a koncertre jegyet vett, jól érezze magát. Folyamatosan közlekedett a színpad és a nézőtér között, folyamatos munkát adva a secusoknak, mondjuk aztán egyenként velük is kezezett - ilyet se láttam még. Végig tartotta a kontaktot a rajongókkal: közös éneklés, elszórta Báthory Zoli összes pengetőjét, meg még egy csomó szimpatikus dolog, amit művelt. Aztán a Lift Me Up is nagyot ütött, de mindenképpen a Burn MF vitte a prímet hangulatügyileg, jó nagy nótázás lett a vége.
Szóval azért hangulatba jött mindenki és habár a két amerikai előzenekar szépen körbenyalogatta egymást és a headliner Slipknotot fényezve, azért ne tessék má’ elfeledni azt az apró tényt, hogy a Motörhead is itt van ma este és ez már a kuriózum kategóriáját súrolja. Szóval amikor az angol nagymesterek színpadra léptek és belecsaptak a húrokba, azt kellett figyelembe venni, hogy ilyet sokszor már nem fogunk látni. Az egész koncert valami irgalmatlanul jól szólt, a dobok, a gitár, a basszus minden a helyén volt, tökéletes összhangban, egy kivétellel, és ez Lemmy hangja. Egy büdös, rohadt szavát nem lehetett hallani/érteni. Az énekrészeken sem, de az átvezető dumáknál meg pláne nem. Phil Campbell ellensúlyozta azzal, hogy folyamatosan dumált és futkározott a színpadon és tartotta a kapcsolatot a közönséggel, kicsit cikizte a Slipknotot, hogy ők már akkor show-t nyomtak, amikor ők még hot-dogjukat eszegették. Lemmy leszögelve a színpad közepére nyomta a rákenrollt zsigerből, de nagyon szét volt esve és nagyon aggódtam érte. Félelmetes volt látni, hogy amikor a koncert közepén az ásványvizes palackért nyúlt, úgy remegett a keze, hogy alig talált a szájába. A dobos Mikkey Dee és a gitáros szóló performanszai is azt az érzést keltette bennem, hogy addig Lemmy-t megpróbálták picit jobb állapotban hozni. Ilyenkor néhány percig jobban nézett ki, de összességében úgy gondolom, hogy az utolsó Motörhead koncertet láttam életemben. A műsor vége felé természetesen az Ace Of Spades és az Overkill alatt volt a legnagyobb őrület, de azért annál jobb koncert volt, hogy csak e kettő alapvetésről szóljon az este. Sok számot elnyomtak, köztük a Stay Clean, Rock It, Doctor Rock, amikre még emlékszem, de minden pillanatát imádtam, mert egy darabka rocktörténelmet láthattunk. Bár a közönség finoman szólva sem volt egy hullámhosszon a zenekarral, nem volt akkora összhang, mint korábban a nap folyamán, valószínűleg a fiatalabb generáció már a Slipknotra gyúrt.
Szóval emberek! Aki teheti, húzzon el a VOLT-ra, és nagyon reménykedjen benne, hogy nem marad el a koncert és még egyszer elmondhatja, hogy láttam Lemmyt, az Istent.
A Mötley Crüe és a Motörhead koncertjei előtt tele voltam kérdésekkel és kétellyel (szerencsére mindkétszer pozitívan csalódtam), azonban napjaink egyik legsikeresebb metalzenekara esetében ez fel sem merült bennem. A Mötley mellett a Slipknot volt a fesztivál másik "nagy dobása".
Arra, hogy csak múló divat lenne a Slipknot népszerűsége azt látványosan cáfolta a hatalmas tömeg, sosem tartottam őket divatzenekarnak, ennek ellenkezőjéről már többször meggyőztek elképesztő intenzitású koncertjeikkel és azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az első lemezük már 16 évvel ezelőtt jelent meg. A show elképesztő volt, ez egy audio és vizuális élmény. Kettős jellegű a produkció: a színpadon egy elképesztően összehangolt gépezet, ahol a káosz csak látszólagos, valójában végtelenül professzionális, minden részletében kidolgozott látványos megjelenés, a Slipknot színházi teljesítményét nem képernyők jelentik, hanem az ütősök nagy mozgó platformon, rámpák, pirotechnika és a folyamatosan mozgásban lévő zenészek.
Mindig történik valami, nem szabad egy pillanatra sem félrenézni vagy elkalandozni különben kimaradhat valami, ugyanis szó szerint nem volt megállás egy pillanatra sem és ez hatalmas mennyiségű energiát generált a színpadon. Az Iowa dalai emlékeztetnek leginkább arra, hogy milyen fantasztikusak a Slipknot képességei élőben, a koncert a csúcspontja a "Spit It Out" volt amely előtt a közönség letérdelt. Csak százszor-ezerszer elkoptatott jelzők jutnak eszembe a koncert kapcsán, a zenekar két alapember nélkül is ugyanolyan működőképes és Jay Weinberg az új dobos is nagyon jól teljesített. Ez a koncert a maga nemében tökéletes volt.
Fotók: Réti Zsolt, NovaRock FB
