A hallgató egy furcsa világba csöppen, ahol vérengző disznószerű állatokkal, gorillára hasonlító lovakkal, húst marcangoló bálnákkal, óriás hiénapofájú patásokkal és csapzott medvekutyákkal találja szembe magát a füstben. A medvekutyák hárman vannak, egy méretes fatuskó körül ólálkodnak, szűkölnek és morognak a tuskón elrendezett kőhalomra, ami mint egy oltár áll a kevés fényben; úgy csillog szemük, mintha hinnének benne. Szívják és fújják zihálva a körülöttük terjengő nehéz füstöt. Az egyik böfög és vonyít, a másik mancsaival fújtatva dobbant, a harmadik a tuskó kiálló gyökereit, mint húrokat, a karmaival pengeti. Nevük is van. Matt Pike, Jeff Matz, Des Kensel. Akiket nekünk Istenség-pótlék után sóvárgó ősembereknek, a barlang falára kell festenünk, a kőbe kell vésnünk, mert ezek az állatok tényleg Istenek.

Persze lehet túlzónak tűnhetnek ezek a szavak egy kritikában, ahol magáról a most megjelent Luminiferous című lemezről még egy szó sem esett. A High on Fire azonban simán az a csapat, akiknek egy új lemezéről meghallgatás nélkül is meg lehetne írni, hogy atom penge. Ugyanis az eddig megjelent hat nagylemezen szerintem egy erőtlen hang sem volt, és az, hogy olyan magasra rakott lécek után, mint mondjuk a Blessed Black Wings még mindig tudtak felfelé kapaszkodni, az még a legnagyobbaknál is ritka, vagy ott sem működik mindig. Ami pedig szintén garancia arra, hogy ez az új anyag is képes a sarkaiból majd kifordítani az elmékben valahogyan lerakódott világokat, az az, hogy ismét a Converge basszer Kurt Ballou volt a producer ennél a lemeznél is. Az előző öt csillagos De Vermis Mysteriis albumnál is vele dolgoztak, és a robajló hangzás ott minden eddiginél keményebben morzsolt. Akárcsak most.

Olyannyira, hogy az említett három évvel ezelőtti lemezen voltak dalok, amik szinte már emészthetetlenül voltak erősek, így egyben - akár ahogy az új Meshuggah korongot sem - ritkán hallgattam meg. Mert egyszerűen lélekgyilkos. Szóval kíváncsi is voltam, hogy olyan dalok után, mint a Madness Of An Architect van-e még bármi, amit ezek a zenészek nem adtak ki magukból? Az első dal pedig azonnal meg is győzött arról, hogy van. Ami ugyanakkor meg is nyugtatott, ugyanis a The Black Plot rögtön énekelhető refrénje csupán könnyeden diadalittas, és ettől úgy tűnt élhető a Luminiferous mocsár. Tehát időnként talán majd fel lehet lélegezni. Persze nem az olyan számoknál, mint a Carcosa. Ami már vastagon az a robaj, az az őrlő primitív lendület, amitől ezt a csapatot nem lehet beszorítani egy doom jelzőbe és annyival lerendezni, mert annál sokkal több. Több például a dobbal. Hatalmas imádat ahogy ezen a lemezen is szét van dobolva minden tétel, és mindenhol visszaköszön az az erő amitől elpusztíthatatlannak érzem ezt a zenét, és hallgatása közben kicsit magamat is persze. Képtelenség nem mitikus lények dübörgő csordáira asszociálni. Erre a szélsebes Sunless Years például tökéletes példa. Mi más jutna róla eszedbe?

Ugyanakkor ez az album azt hiszem jóval refrénközpontúbbra sikerült, mint az előző. Ezért a nyitó tétel után, a második nagy kedvenc nálam pont a The Falconist lett, egy csuklóból kirázott High on Fire rock and roll, ami úgy kúszik fel bokától és ölel, mint a kígyó, amire ránézel és olyan mintha valahol mindig veled lett volna. Ezzel pedig egyre szembetűnőbb, hogy a teljes album dinamikája is az enged és szorít, az enged és szorít. Ha pedig a The Falconist kicsit szabadon engedett, akkor a The Dark Side Of The Compass meg keservesen tép és szorít, hogy aztán a The Cave légiességével ismét szanaszét szállhass. Szállhass bele, abba a végzetbe amit az utolsó kettő, de főleg az utolsó szám jelent. Tökéletes katarzis a lemez végén, egy olyan riffel, amit bár imádom Matt Pike hangját, hagyhattak volna ének nélkül vagy tíz percig döngölni, vagy bármeddig. Én elhallgatnám.

Szóval ezek az állatok tényleg Istenek. Nekünk pedig, akik mindig félünk, hogy mi lesz, ha majd a legnagyobbak - akiken felnőttünk - már nem adnak ki új lemezt, és nem akarnak koncertezni, nos ez a banda lehet az egyik, aki simán alkot olyat, és teremt a zenében olyan új világokat, ami igenis be tudja majd tölteni azt az űrt, amit ki sem mondom kinek/kiknek a hiánya okoz majd. Mi Istenségek után sóvárgó ősemberek pedig nem maradunk isten nélkül...