Amikor először futottam bele az első Clutch albumba, a 2004-es Blast Tyrant-be nagyon elkapott a maryland-i négyes mocskos, ízes, bluesba oltott stoner rockja. Neil Fallon személyében egy igazi karakter a frontember, és olyan mócsingos, retkes és játékos zenei alap volt az aláfestés a bariton ének alá, hogy akkor nem hittem volna, hogy valaha is távolinak érezzem magamtól a Clutch munkásságát. Ám szép lassan feledésbe merültek nálam, és a Strange Cousins From The Westtel már ki is írták magukat a kedvencek közül. A két évvel ezelőtti Earth Rocker mondjuk újra magához édesgetett, de a Blast Tyrant féle bizsergést nem hozta az a lemez sem.
Nincs nagy jártasságom a blues különböző válfajaiban. Nem is fogok ebbe belefolyni, de annyit azért érdemes leszögezni, hogy nekem a Clutch inkább jelentette a bluesos stonert, mint a stoneres bluest. A már említett, 2004 utáni lemezekről nekem kicsit hiányzott az a szénné torzított, fékevesztett rock attitűd és betonbiztos riffek, ami egy jól irányzott gyomrost küldött be minden meghallgatásnál. A Psychic Warfare ugyan egy kicsit visszaad ebből az érzésből, de van benne egy adag az USA déli-népművészetből, amihez nekem nagyon olyan hangulat kell, hogy örvendjek érte.
A szeretet, ami régen megingathatatlannak tűnt irántuk, a Psychic Warfare esetében inkább csak elismerésbe szelídült. Pedig van benne súly, vannak ötletes megoldások, van hamisítatlan Neil Fallon faktor is. A Clutch világának a blues gyökerek megidézése viszont központi elem lett. Így meg azért van benne egy kis múltba hajló hard rock érzés, amit nem feltétlenül vagyok képes befogadni 0-24-ben.
Na de akkor ne csak arról beszéljünk, hogy mi a bajom a Psychic Warfer-rel, hanem arról is, hogy mitől működik. Kiegyensúlyozott az egész lemez, és a Sucker For The Witch, a Your Love Is Incarceration vagy a Decapitation Blues rendesen megdörren. Benne van az a pofátlan, élénk groove rock, amit jól ellensúlyoz ezekben a dalokban egy-két súlyos, szellős riff massza.
A Psychic Warfare-en azért jön szembe bőven ez a szám felépítés, de vannak pillanatok, amikor ez nem üt akkorát. A Noble Savage izgága rákenrollja, vagy a Quick Death In Texas wah pedálba oltott, szellős negyedes, útszéli kocsma rockja is kicsit akadozik nálam. A Doom Saloon/Our Lady Of Electric Light vadnyugati fílingje sem nyújt túl sok újat, viszont ennél a dalpárosnál telibe találták az életérzést.
A záró Son Of Virginia szintén ezt az ördögszekérrel telibe fújt, laza, de baljós hangulatot hozza, de mindenképp megdobja a lemez összképét. Talán ebben a legerősebb a Clutch ezen a megjelenésén. A melodikus bluesos játékból, ahogy belecsap a lecsóba, abban meg mindig is benne volt a potenciál, legalább is jobban, mint amikor három percben groove rockolnak.
A Psychic Warfare-t így is egy jó lemezként marad meg nekem, az erkölcs viszont azt diktálja, hogy annyira ne dobjak egy nagy hátast tőle. Különösebben nagy elgondolást nem látok az album mögött, minthogy szűk negyven percben végig mutogassa a Clutch életérzést, de nekem ez most elég tessék-lássék módra lett fogva. Jónak jó, egységesnek egységes, de nekem hiányzik belőle az az extra, ami a Blast Tyrant-nek az igazi esszenciája volt, persze ezzel együtt is az év egyik megkerülhetetlen anyaga a stoner kultúrkörben. (4/5)
