Vitathatatlan megtiszteltetés érte Budapestet december 13-án a Dürer Kertben a bostoni Bane által. Hiszen az elvileg utolsó európai körét megtevő zenekar, a turné utolsó állomásául választotta Magyarországot. Amit aztán a koncerten el is mondtak, hogy teljesen tudatos döntés volt. Egyszerűen szeretnek itt játszani, jó emlékek kötik őket ide, így nem is volt kérdés, hogy itt állnak utoljára színpadra. Erre a búcsú alkalomra pedig egész estés program, mondhatni egy kis hardcore fesztivál épült, hiszen nyolc előzenekar sorakozott Bane neve alatt a program ajánlóban.

Így korai kezdéssel is indult az este. Ötkor került sor a kapunyitásra, fél hatkor pedig már kezdett az első zenekar a két terem egyikében, ahol felváltva szólaltak meg a zenekarok. A Jail kezdett tehát a nagyteremben, és korántsem tolták rosszul. Penge zenei környezetet biztosítottak a merch pultoknál kínálkozó bőséges választék átböngészéséhez. És habár semmi plusz színt nem csempésztek a témákba, legalább piszok jól is szóltak. Ami a kis teremben utánuk kezdő cizelláltabb hardcore-ban utazó Satelles fellépéséről nem volt elmondható. Valahogy nem voltak arányban feltolva a dolgok, de elvesztek a gitárok és ezért valahogy nem jött úgy át.

A Tausend Löwen Unter Feinden szintén a nagyobb színpadra állt fel, és habár ők sem egy kísérletező hardcore csapat, értékelendő volt, hogy németül nyomták, és hogy egyáltalán nem voltak energia takarékosak a színpadon. Sikerült is bemozgatniuk már néhány embert, itt már mindenki lépett hármat a pólóktól és sapkáktól a színpad felé. Aztán következett a Ghostchant szintén a kis színpadon, és érzékelhető volt, hogy eddigre már nagyjából mindenki megérkezett hiszen alig lehetett beférni a kis terembe. Ők aztán rácáfoltak az előttük játszókra ezen a színpadon, mert meg kell hagyni, hogy atom jól szóltak és nagyon is szóltak. Nem tudom, Jakab Zoli időnként komolyabb hangvételű összekötő szövegei miatt volt megszeppenve a közönség, vagy még mindig újnak számít a színtéren a zenekar, de egyedül az Éhínség mozgatta meg valamelyest a tagokat, pedig végig ultra pluszos energiák áramlottak a színpadról.

Aztán következett az ismét nagy termes Light Your Anchor, de ők áldozatául estek annak, hogy valamikor kicsit beszélgetni is kellett a szép számú ismerőssel. Valahogy tényleg nagyon sokan eljöttek ezen az estén, talán mindenki érezte a súlyát egy utolsó bulinak, így nem akart lemaradni. Szóval amolyan társadalmi esemény is volt ez az este ezeknek a zenei berkeknek. Plusz szükséges volt idő begyűjteni a búcsúfiákat, eldönteni melyik jól megcsinált Bane póló legyen az utolsó buli egyik relikviája, illetve ott volt már sokunk hóna alatt a Reaction Fanzine Bane központú különkiadása, amit a cuki és közvetlen tagoknak hála, a legtöbbeknek sikerült is dedikáltatniuk. Az aznapi dátummal és Budapest körvonalaival megszerkesztett klassz póló mellé, ez hibátlan emlék.

Így csak a World Eater végét sikerült elkapni, ahol két saját szám után jött elköszönésül a Cro - Mags World Peace című örökbecsűjének feldolgozása, amivel bár ők sem tűntek igazán saját ízű bandának, azonnal megvettek. Az ott 130 százalék volt a színpadon, és ettől mindig nagyot dobban a szív. Amúgy a jól megszólaló kaptafa számaikkal sem lett volna baj, ha előttük és utánuk nem erre a vonalra hajazott volna még legalább három, de inkább négy csapat. Így lett sok az egyformaság végül. Amit a Backtrack meg tudott cáfolni, hiszen az ő témáik sem térnek el jottányit sem a megszokott recepttől, volt is benne szkepticizmus mikor olvastam, hogy ők játszanak a Bane előtt, de meg kell hagyni, roppantottak egyet a színpadon. Megvolt bennük az az erő, amire nem lehetett nem mozdulni. Amit nem lehetett nem érezni. Egymástól alig eltérő szerzeményeik ugyanolyan súlyosan szólaltak meg, és sikerült is átmozgatniuk az egyre tömöttebb nagy termet. Azzal a nem kevés külföldi huszonévessel együtt, aki elől aztán törték rendesen a szokásos U alakban felsorakozó népeket. Az utánuk következő Wolf Down viszont a feltelítődés és a kötelező szocializálódás oltárán sajnos szintén áldozatul esett.

Elcsigázottságnak tehát semmi nyoma nem volt este tízre, sőt szinte tapintani lehetett a várakozást, és az emberkék jó hangulatát. Amit nem tudom tudott-e fokozni a lufi tenger, ami elárasztotta a Bane tagokra várakozó színpadot, de mindenesetre a szó legszorosabb értelmében színesítette a színpadot. Ehhez a csapathoz pedig abszolút passzol némi szentimentális íz és a zsúrhangulat. A keménykedés szigorúan mellőzött sallang. Aztán belekezdtek a Final Backward Glance taktusaiba, amiről azt gondoltam volna az utolsók között lesz, és repülni kezdtek a konfettikkel együtt a srácok is a színpadról. A tervezett egy ugrást mindenki megpróbálta elsütni elől, rögtön az elején. Krokodil matraccal, cápás úszógumival, vagy anélkül. Az események pedig pörögtek tovább a tizenhárom, amolyan best of nóta mentén. Hiszen mindent amit el kellett játszani, az el volt játszva. Count Me Out, Superhero, My Therapy, Can We Start Again, ahogy kell. Mindehhez pedig kurva jól is szóltak. Az atom nyomulást, és az áradó energiákat, jó kedvet csak maga Aaron az énekes törte meg összekötő szövegeivel, amik valóban sokszor leeresztéshez vezettek a csúcson ziháló, kifeszült rajongóknál, de még ha ez a fel hangosan, aztán le és beszélgetve dinamika nem is volt szerencsés az intenzitás szempontjából, mégis számomra abszolút érthető volt. Búcsúztak ők is egy közönségtől, akiknek ők úgy tűnt több voltak, mint egy hardcore banda, és valahogy a zenekarnak is több volt a magyar közönség az ezredforduló óta, mint egy átlag turné állomás. Így amit el kellett játszani, azt eljátszották. És amit meg el kellett mondani, azt elmondták. Ez kellett, habár hallottam sokan kritizálták a buli után. Amit a Calling Hours zárt be, egy visszajövetellel, ami szintén rendhagyó volt, de nekem simán belefért. Szép búcsú volt. Elkapott rajongó tekintetek. Érzelmek. A zenekar sok - sok barátja a színpad két szélén. A lepergő emlékek mindenkiben, aki átélt jó néhány ilyen bulit, ez mind ott volt. Ha nagyon bátor vagyok, azt mondom, ott volt a szeretet. Lezárult egy korszak. És jól sikerült elköszönni. " I've never been much good at saying goodbye...Goodbye!"

FOTÓK: RÉTI ZSOLT: További képek ITT.