Végre valahára szerencsém volt többször is meghallgatni Olve mester, azaz hétköznapi nevén Abbath debütáló albumát, amely azonnal eloszlatta a kérdéseket, amelyek az Immortal és a bandával kapcsolatos dolgok idején felmerültek bennem. Szó sincs arról, hogy valaminek is vége lenne, maximum más néven, de folytatódik tovább a norvég-saga. Nincs itt semmi probléma kérem szépen, mivel a lényeg nem változott, brutális mégis hangulatos északi muzsikát szoktunk meg eddig a mestertől és most is azt kaptuk az arcunkba az új lemezen.  

Természetesen a régi vágású Immortal rajongóknak nehezebb lesz megemészteni az új anyagot, mivel a megszokott hófúvás-témák már kissé a háttérbe szorultak, bár ezeket már az utóbbi Immortal albumokon is érezhettük. Nem mondom, hogy jobb, vagy rosszabb lett, az anyag, csak egy picit más, egy kicsit változott. Aztán hogy ezek a változások kinek mennyire fekszi meg a gyomrát, azt majd mindenki eldönti maga miután végigtolta a lemezt. Az album egy igazán erős kezdéssel, a To War című szerzeménnyel támad a banda és be kell vallani, hangzás ide, vagy oda ez a nóta brutálisan jól sikerült. Majd a kissé visszafogottabb, középtempós Winter Bane horzsolja le a bőrt az arcunkról, a végén egy fincsi belassulással. A harmadik tétel hallatán már teljes mértékben megbizonyosodtam róla, hogy tényleg nincs itt semmi baj, ugyanis egy atom Immortal-zúzdát kapunk az Ashes of the Damned dal képében. Gyors, puritán és kegyetlen, ahogy kell.

Személy szerint én a soron következő szerzeményt tekintem a lemez egyik, ha nem a legjobb dalának. Lassabb hangvételű, hömpölygős, himnusz-szerű, vastag gitártémákkal és természetesen a megszokott zsenialitással megírt dalról van szó, amely az Ocean of Wounds címet viseli. Aztán még fokozzák a szintet az északi szörnyek, a már előzőleg megismert Count the Dead és Fenrir Hunts című remek dalokkal, ahol ismét érezhető az Immortal-féle tekerés és hangulat. Az utóbbiban pedig, igaz nem túl hosszú, de egy király gitárszólót is teker nekünk Olve mester. Az album utolsó előtti tétele (mivel én a plusz két bónusz dal nélküli verziót ízleltem meg) már érezteti, hogy lassan, de biztosan közeledünk az album végéhez. A Root of the Mountain  szintén (a másik favorit) egy középtempós, közel hat perc hosszúságú megfejtés, ami szerintem az album zárásaként is simán elment volna a hangulatát és szerkezetét tekintve. Az i-re a pontot pedig a nyitó nóta gitár riffjével operáló Endless című sortűz teszi fel . Nyolc dal, kiváló hangzás, penge gitár sound, kőkemény dobtémák, Abbath jellegzetes károgása és az a plusz, amit szerintem kevesen tudnak és a kevesek közül is talán ő tudja a legjobban. Ez a kombináció egy tényleg király (bemutatkozó) lemezzel ajándékozta meg az Immortal és az Abbath kedvelők népes seregét. Mivel nálam a Battles in the North az etalon 5 pontos lemez, így csak 4,5-et tudok adni erre a remek albumra....Bocs.