Vannak természeti jelenségek, amik biztosabban jelzik az év bizonyos szakának eljövetelét, mint bármely naptár. Ezek közé tartozik a Persistence Tour is. Az ember kiheveri a szilveszteri mulatságot, megtanulja több egymást követő napon elsőre a jó évszámot leírni a munkahelyén, és mintegy erre adott ajándékként már mehet is a következő Tour-ra. Esetemben immáron nyolcadszor.
A Persistence Tour az egyik legjobb HC mini-fesztivál, ami járja Nyugat-Európát (a Rebellion Tour mellett). És vannak olyan figyelmesek a szervezők, hogy minden évben elhoznak egy olyan zenekart, ami abszolút nem érdekel, így van idő dolgok vásárlására, dohányzásra és csevegésre a haverokkal. Természetesen eme szép hagyomány ápolását idén sem akarták megszakítani az illetékesek. Az meg ugye alaphelyzet, hogy a line-up minden esetben iszonyú erős.
A Schlachthof hangmérnökének nem ez az este fog szerepelni referenciamunkaként sajnos, mivel az egész estében egy betonbiztos pont volt: az, hogy nincs mély. Ami ugye egy HC fesztiválnak nem a lepozitívabb tulajdonsága, mivel nem ABBA dalokat készültek a zenekarok előadni eredetiben. A szokásoknak megfelelően most is teltház volt (ha nem is sold out), viszont az az elférős teltház. És a szokásoknak megfelelően most is óraműpontossággal követték egymást az események és zenekarok.
Minden évben van olyan zenekar az előadók között, akik miatt akkor is elmennék a rendezvényre, ha amúgy nem érdekelne az egész. Idén az egyikük a Risk It! nevű drezdai csapat volt. A zenekar 2009-ben alakult és jópár éve az egyik nagy kedvencem a német csapatok között és nagy reménységnek tartom őket. Ennek ellenére még sohasem volt szerencsém őket élőben látni, így a turné előtt pár héttel megjelent második nagylemezük kiváló indokot szolgáltatott a szervezőknek megutaztatni a srácokat. Nem is hagyták ki a ziccert a. A Risk It! tipikusan olyan zenét játszik, ami kis klubba való, így nem volt a legideálisabb egy csarnok óriási, 2 méter magas színpadán kordon mögül megtekinteni őket elsőre, de hát ez van, ezt kell szeretni. A gyors, 1-1,5 perces HC nóták szinte megállás nélkül követték egymást (talán kétszer szakították meg összekötőszöveggel a zenefolyamot). Vegyes volt a setlist, olyan fele-fele arányban játszottak a 2 nagylemezről, de 1-2 kislemezes nóta is belefért a kapott 25 percbe. Intenzív koncertet nyomtak a srácok, megállás nélkül ment a mozgás a színpadon, és a kb. 50-60 „lézengő” előtt elkezdett koncertet olyan 400 ember előtt fejezték be. Nagy lehetőség volt ez a turné a számukra, és éltek is vele. Érdemes figyelni a ténykedésüket. A csalódás kizárva!
A rövid átszerelés után már a színpadon is volt az estén történő megjelenésem második oka, a Wisdom in Chains. A pennsylvania-i srácokhoz eddig csak egyszer volt szerencsém, alighanem 2009-ben az eredeti tagsággal játszó Biohazard előtt. A 2005-ös második albumukkal ismertem meg őket, és az az album sokat pörög a lejátszómban a mai napig. A koncert a legismertebb számok egyvelege volt, ahova olyan lassabb hangvételű nóta is belefért, mint a Nothing Like You. Persze azért a pörgősebb nóták vitték a prímet (ezalatt „megfontoltabb” pörgést értek). Jó hangulatban ment le a koncert, a közönség is élvezet a Nowhere és Die Young típusú klasszikusokkal fűszerezett műsort, de gyorsan elrepült a kapott fél óra.
A Twitching Tongues-nak elég jó neve lett a színtéren, egyre sűrűbben látogatnak át Európába a Life of Agony/Type O Negative típusú zenéjükkel. Én ennek ellenére (nagyon) nem tartozom a zenekar rajongói közé. Pár éve láttam őket először a Harm’s Way-el közös turnéjukon, és már ott sem nyerték el a tetszésemet, aztán albumról sem, így ez a koncert volt a fent említett társcselekvések elvégzésére felhasznált alkalom.
És már el is érkeztünk a látogatásom harmadik indokához, azaz a crossover „supergroup”-hoz, az Iron Reagan-hoz. Sajnos még őket sem volt szerencsém megtekinteni, így felfokozott várakozás előzte meg a koncertet részemről. Ami sajnos nem váltotta be a várt hatást, bár ez nem a zenekar hibája, hanem a (feltételezhetően) volt tüzértiszt hangmérnöké, akiknek az egész este alapból szar hangzásán sikerült még drasztikusan rontania. Nagyon csalódott voltam emiatt, hiszen a tagok korábbi/jelenlegi zenekarainak (pl.: Municipal Waste, Darkest Hour) munkásságát is kedvelem. A koncert intenzitása hozta a várakozásnak megfelelő sebességet, és az sem ért váratlanul, amit a színpadon leműveltek. Ugyanis sem Phil Hall gitáros, sem Tony Foresta énekes nem normális. Utóbbi amúgy tiszta Bobcat Goldthwait a ’90-es évek elejéről, és mindketten a Municipal Waiste tagjai. Na, így ugye már nem is olyan meglepő az előbbi kijelentésem. Sajnálom a gatya hangzást, most mehetek el egy újabb koncertjükre, hátha ott majd jól szólnak.
Az H2O újbóli megtekintésének is nagyon örültem, hiszen őket sem láttam már pár éve, és mindig kiváló bulit nyomnak. Nagy meglepetést nem okozott a setlist, best of bulit nyomtak ők is. Toby Morse egy roppant pozitív személyiség, ami át is hatotta az egész koncertet. Egymás után mentek az H2O slágerek, és még Mad Joe (Wisdom in Chains énekes) is meg lett invitálva egy kis közös éneklésre. Jó kis koncert volt, de legközelebb valami klubba kérném.
A Terror olyan gyakori vendég a környékemen, hogy az utóbbi három évben láttam őket vagy hatszor (és egyszer sem miattuk mentem), így eléggé semlegesen éltem meg az újabb koncertjüket. Ügyesek, jó koncertzenekar, nagy nevek a színtéren, az első albumuk sokat pörög a kocsiban, de olyanok már számomra, mint az alacsonyan szálló utasszállítók egy reptéren dolgozónak: megszokottá váltak. Kell egy kis „Terror-mentesség”, hogy újra lázba tudjon hozni a fellépésük.
Az est fő előadója pedig Téglás Zoli és csapata, az Ignite volt. Nekik is most jelent meg az új albumuk, amit még nem hallgattam meg. Pont azért, mert azt olvastam, hogy olyan lett, mint amit vártam. Ez nem azt jelenti, hogy rossz, csak azt, hogy már nem nekem készült. És ezt a koncert is bizonyította sajnos. Vontatott volt, lassú számok is bőven belefértek a programba (ami amúgy A Place Called Home és Our Darkest Days albumokra épült). Zoli egy szimpatikus srác, miután összefutottunk vele a merch pult és a Sea Shepard pult között (akiknek amúgy biztosított is pár percet a koncertből), nem volt rest az A Place Called Home című szám közepén magyarul üzenni, ami egy külhonba szakadt embernek mindig jóleső érzés. Jó koncertet adtak, nagyon élvezte a közönség, de ez már nem a 20 évvel ezelőtti Ignite. Sem albumon, sem a színpadon.
A koncert után pedig szembesültem azzal, hogy az autómat olyan 3 centi tükörjég borítja köszönhetően a 1,5 órája hulló ónosesőnek, és mivel még le kellett nyomnom 40 km-t, így némi fizikai munka és egy komplett rózsafüzér végigimádkozása után nyugovóra is térhettem ezután a hosszú este után.
Beszámoló: Pálinkás Bence. A fotók nem a helyszínen készültek.
