Vannak azok a koncertek, amit mindig is látni akart az ember. És vannak azok a koncertek, amik megtekintésére vajmi kevés esély kínálkozott az elmúlt közel 20 évben. De ha az ember jól összehaverkodik a Sorssal, akkor semmi sem lehetetlen. Úgyhogy kapott is tőlem egy sört azon az estén!
Sors haver igen kegyes hozzánk az utóbbi időben, hiszen nem kevés legendás zenekar koncertjét szervezte le megközelíthető távolságra. Viszont „köszönhetően” Vírusnak és Baktériumnak egy hét alatt maradtam le a Gorilla Biscuits-ről, a Crown of Thornz-ról és a Sick Of It All 30 éves jubileumi bulijáról (de ahogy egy nagy spanyol hazafi mondta: „Ha meg kell baszódni, akkor meg kell baszódni!”). Úgyhogy dacára a hétfőnek és a fogfájásnak erőt vettem magamon és átgurultam Wiesbaden-be a vágóhídra megtekinteni a legendás brookly-i csapatot.
A buli a Vágóhíd (Schlachthof) épületegyüttesének legújabb tagjában, a Kazánházban (Kesselhaus) került megrendezésre. A terem egy 300 fős, remek adottságokkal és hangtechnikával megáldott koncerthelyszín, ahol a hangosításról csak pozitív jelzők nagy mennyiségben történő használatával tudtam nyilatkozni. Eddig a koncertig. Aznap este ugyanis valahogy nem állt össze a kép. Küszködés, és a helyhez méltatlan aránytalanság jellemezte leginkább a hangmérnök ombre ténykedését. Ez nem jelenti azt, hogy szarul szóltak a koncertek, csak azt, hogy nem rimánkodtál sírva a tudománynak, hogy oldják meg, hogy hangot lehessen tetováltatni, hogy örökre veled maradhasson az élmény.
Az előzenekari posztot egy Human Touch nevű banda látta el valahonnan Németországból. Ügyesek voltak a srácok, kreatív módon ötvözték a metal és HC elemeket. Fiatal formáció az övék (egy demo-juk van eddig), de az tisztán látszott/hallatszott, hogy nem most kezdték a zenélést. Jó kis koncertet adtak a rendelkezésre álló 25 percben, de nagyon hálátlan szerep jutott nekik. Ugyanis kb. 5 ember kivételével senkit sem érdekelt, hogy mit csinálnak, hiszen a többi 100-130 ember a Yuppicide miatt jött. Ennek ellenére profin viselkedtek, jól kezelték a helyzetet. Ment is a poénkodás, hogy biztosan igen kiváló sört mérnek a helyen, ha mindenki azzal van elfoglalva. Szimpatikus arcok, ha erre járnak legközelebb, én is nagyobb figyelmet fogok nekik szentelni.
A színpad teljes lerámolása és újraépítése után végre elérkezett az, amire mindenki várt: színpadra lépett a Yuppicide. A molinóról a Fear Love debütalbum borítójáról ismert kedves mosoly fogadta a kb. 35 éves átlagéletkorral rendelkező közönséget. Az „angloamerikai” Jesse Jones vezette brigád pedig stílusosan a ’90-es kislemez egyik dalával (Envy) kezdte meg a közel 1,5 órás (!) koncertet.
Egy ilyen koncerten mindig adja magát a kérdés, hogy mi is fog terítékre kerülni. A ’90-es évek első felében megjelent, lényegében a zenekar aktív időszakából származó hanghordozók anyagait viszik színpadra, vagy a tavaly év végén megjelent, csodálatosra sikerült visszatérő album dalai fogják vinni a prímet (ha a 2012-es American Oblivion EP-t nem tekintjük visszatérő albumnak). Viszont ez esetben eszembe sem jutott tanakodni ezen a dolgon, mert elmondhatatlanul mindegy volt számomra, hiszen hibázni egyik verzióval sem tudnak. Az új album ugyanis méltó folyatása a discográfiának.
De ha már felmerült a kérdés (igaz, hogy csak a koncert után) akkor íme a válasz: mindkettő egyszerre! A 28 nótás (!) setlist-be ugyanis belefért az egész Revenge Regret Repeat album (egyedül a Political Game maradt ki), és ha jól emlékszem legalább egy szám erejéig minden kiadványról megemlékeztek (volt pl. Socialization is, ami nem is sorlemezes nóta). A koncert gerincét viszont az első (Fear Love) és utolsó (Revenge Regret Repeat) albumok adták. Teljesen elképzelhetetlennek tartom, hogy bárki is keserű szájízzel hagyta volna el a koncerttermet egy ilyen setlist után.
A Yuppicide létezése pont ugyanannyira van hozzákötve Jesse Jones énekes személyéhez, mint amennyire mondjuk a Leeway Eddy Sutton-éhoz. Mindkettejük nélkül értelmét veszítené a zenekaruk létezése. Jesse jellegzetes mozgása (néha simán elhittem, hogy se csontozata, se izomzata nincs), szuggesztív tekintete, kimagasló termete ragasztotta a tekinteteket, viszont a legnagyobb „fegyvertény” számomra a kiejtése. Brit lévén rendes angolt beszél, és érdekes módon a személyiségében/kommunikációjában is megvolt a brit arisztokrácia kimért udvariassága (ami esetében azért keveredik az utcagyerekkel). Nagyon érdekes egy figura.
Ezen az estén nem volt testfestés vagy különösebb hacacáré, csupán egy gázmaszk került elő 1-2 szám erejéig. A színpadra egy nem túl jól sikerült maszkban lépett (olyan volt, mintha szemnyílásokat vágtak volna egy szemeteszsákra), a koncert közepe táján viszont előkerült a Béna maszk. Béna, mint Gimp a Ponyvaregényből, és nem béna, mint szar, mert az a kukászsák volt. Aztán volt még megafonba éneklés is.
Voltak viszont bosszantó aspektusai is az estének. A legidegesítőbb Jesse mikrofoneffektjének standard és hangos búgása volt, amivel konkrétan semmit sem tudtak csinálni, akármivel is próbálkoztak. Egy megoldás lett volna csak, a mikrofon teljes lehalkítása, ami ugye nem lehetett alternatíva. A visszhangoztatás jól el volt találva és kifejezetten tetszett a próbatermi demós hangzás is az éneksávon. A másik dolog, hogy a hangszerek arányos megszólaltatása sehogyan sem jött össze a hangmérnök srácnak aznap este. Bőven a koncert második felében jártunk, mire úgy kezdett megdörrenni a cucc, ahogy kellett volna, de sajnos ez nem állandósult. Viszont itt már lehetett hallani Steve Karp gitáros szólóit, és Joe Keefe basszer hangszere is elkezdett tisztességgel röfögni. A dob mondjuk legalább jól szólt. A gitárok nem arányos és nem elég erőteljes megszólalása pl. a Ghosts-nál volt szembetűnő. De mondom még egyszer, nem szólt rosszul a buli, csak eddig annyira magasra tették itt a lécet, hogy ha átlagosra kevernek le egy bulit, már nekiáll nyüsszögni a jóba beleszokott koncertre járó.
Steve Karp gitárosban méltó társra lelt Jesse, hiszen amellett hogy ő felel a nóták zenei részeiért (magyarul ő ír minden számot), egy igazi futóbolond a csóka, aki casting nélkül is felvételt nyerne azonnal egy Municipal Waste-be. Ő tartotta a kapcsolatot leginkább a közönséggel, amiben nagyban segítette, hogy beszél valamennyire németül. Szórakoztató figura!
A közönség kicsit nehezen melegedett be (mindenkinek hétfő volt), de aztán ment a tánc erősen az első sorokban. A lendület pedig egészen a koncert végéig kitartott (sőt, sztem mindenki maradt volna mégegyszer ugyanennyi időre, de sajna, egyszer minden jónak vége szakad. Jesse-ék húztak még egy nagyot a ráadással (Meatpacker, Fistfull of Credit Cards, Follow the Leader), így sikerült azt elérniük, hogy ha minden hétfő ilyen lenne, akkor sírva könyörögne mindenki, hogy a hét minden napja hétfő legyen!
Beszámoló: Pálinkás Bence
