Néha van úgy, hogy elsiklunk egy zenekar felett. Sajnos megesik. A Trillion is pont egy ilyen. Anno elkezdtem már írni a kritikát, csak meghalt a gépem és a feledésbe merült. Viszont most nincs más hátra, mint ezt a feledést eltemetni és feléleszteni a félig-meddig régi cikket. A budapesti zenekar debüt albumáról a Dreaming Black-ről essen pár szó.
Az egész zenekarról még tavaly nyáron lett némi tudomásom, amikor is Apeyval összefutottam a Vágóhídnál, de rohant valami énekfelvételre. Nem értettem semmit. Tudomásom szerint a szóló albuma akkor éppen nem készült, a borsócskák meg akkor éppen nem az új dalokkal foglalkoztak. Aztán egyre több embertől hallottam, hogy a Szabó Laci a Grand mellett most csapatja újra a dobokat a Trillion-ban. Egyre kíváncsibb lettem aztán, szépen kikristályosodott minden és pár hónap után megjelent idén a Dreaming Black.
A trió az album megjelenését a lehető legjobbkor időzítette. Nem tudom miét, de ebben a kellemes tavaszi időben pontosan ez az a zene, amit hallgatni akarsz. Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy milyen hangulata, stílusa is lehet a három embernek (Mohácsi Matyi, Apey, Szabó Lac) kollaborációjának. Igazat megvallva ezen nem kell sokat gondolkodni. A stílus alapvetően grunge-os alapokra épül, főleg Alice In Chains-es beütést érzek a zenében, de néhol megjelenik egy kicsit keményebb vonal is. Ha pedig pontosan be akarod határolni, hogy hol van a zene az anyabandák között akkor azt kell mondani, hogy ami a Grand Mexican Warlock-ba és Apey szóló projektjébe túl kemény, de még nem annyira zúzós, mint az Apey And The Pea, na pontosan az a Trillion. Így a legkönnyebb őket elhelyezni a zenei palettán.
A Leather, Tail, Creeps tipikus AIC felépítés a maga kis nyugis Rooster-es hangulatában, de mégsem egy másolatról beszélünk, hanem egy eredeti szívből jövő számról. Különösen imádom, amikor a végén Apey ordít. A hangzásra "meglepő mód" nem lehet semmi panasz. Úgy szól a Dreaming Black, ahogy minden ilyen zenekarnak szólnia kellene. Nincsen túl stúdiózva, van benne kis mocsok, de mégsem egy próbán a nagybátyám cuccával felvett anyag. Az album címadó dala lesz az a szám, amire már előre látom, hogy a koncerten egy kicsit jobban megfognak mozdulni a fiúk és a lányok. Egy tempósabb, agresszívabb, markánsabb dalról beszélünk, aminek az egyszerű, de fogós refrénjét azonnal együtt tudod énekelni a zenekarral. Az albumra jellemző, hogy az intenzív dalok után jön egy hirtelen váltás, ami totál leültet a seggedre. Words From A Long Long Time is egy ilyen dal, amiben előkerül az akusztikus gitár és felszínre törnek azok a dolgok, amik megédesítik az amúgy szürke életet. Tudod, a reggeli kávé illata, a kanapéd szaga, a kutyakaja hamisíthatatlan szaga. Azok az apró dolgok, amiktől egy unalmas nap vidámabb tud lenni, de inkább hallgasd meg ahogy erről a srácok mesélnek. A Suicide az a dal, amiben keveredik a full agresszív intenzitás a nyugisabb bevezető riffel, de alapjáraton ez egy olyan dal, mint egy őrült Pantera nóta. Ez főleg annak köszönhető, hogy a végén Apey megkattan és eszméletlen módon ordibál, erre marha kíváncsi leszek élőben.
Az album önmagában egy kerek egész, ami tökéletesen tükrözi, hogy van reménye a hazai zenének. Van remény hiszen, amíg ilyen albumok születnek, mint a Dreaming Black, addig nem kell félnünk, hogy mi lesz a rock zenével. De ahhoz, hogy ilyen album szülessen kellenek ilyen kib@szott jó zenészek is! Apey számomra a magyar Anselmo (nem, nem csinál karlendítéseket) egyszerűen, amihez nyúl abból arany lesz. Lehet elfogult vagyok, de így látom. Bízom benne, hogy a srácok még sok jó bulival és albummal kecsegtetnek majd minket. Akik meg szeretnék őket elcsípni élőben is, Budapesten miután megünnepeltük a munkát, MÁJUS 2-án az Instantban megnézhetik mit is tud a három kölök élőben. Nem mellesleg ingyenes a koncert..... Béke, Szeretet, Metal.
