A sokat látott, rutinos koncertjáró az ilyen és hasonló esetekben előszeretettel gondol ki előre valami efféle „forgatókönyvet” magában: a várva várt előzenekar szerényebb hangzással ugyan, de elviszi a show-t, és megmutatja az inkább csak türelmes közönségnek, mi fán terem a rock n’roll, a sztárstátuszban tündöklő főbanda pedig egy, az utolsó rezdülésig megkoreografált slágerparádéval jön, lát és győz, legfeljebb a jelen sorok íróját nem hatja meg. Nos, a két kanadai csapat közös bulija kapcsán az élet valamelyest felülírta eme prekoncepciómat, mégpedig őszinte örömömre.
A Sittin’ Heavy albummal az év egyik nagy meglepetését nyújtó Monster Truck máris optimális megszólalással vágott neki. Így sem lehetett persze megjósolni, hogy az alapvetően rádiós pop-rockra fogékony publikum mennyire lesz vevő egy, Chad Kroegerékénél mélyebben gyökerező, szervesebb hangzású muzsikára. A csapat azonban, élén a megállás nélkül – Joel O’Keeffe (Airborne) módra, félmeztelenül – pörgő Jeremy Widerman gitárossal, fokozatosan a maga oldalára állította a népet, a végére már tényleg nem csak az első pár sorban állók tapsoltak. Nyilván kellettek ehhez az olyan, pazarul megírt nóták is, mint a Don’t Tell Me How To Live és a bő negyven évvel ezelőtti zenei világot a lehető leghitelesebben megidéző For The People. Utóbbiban a Nickelback gitáros Ryan Peake is pengetett, illetve vokálozott. Az okosan felépített szettet egyedül a For The Sun fékezte le, utána ismét a feszesebb ütemeké lett a főszerep. Jon Harvey bőgős énekteljesítménye mellett szentén nem lehet szó nélkül elmenni, a többiek vokáljaival kiegészülve pláne hatalmas élmény volt hallgatni. Tisztességes játékidőt kapott a társaság, és maximálisan ki is használta azt. Legközelebb már egy önálló fellépésükre lennék kíváncsi.
A Nickelback kezdésére nem alakult ki teltház (legutóbbi itt jártamkor a Black Sabbathon totális őrület uralkodott, bár ez a búcsúnak is betudható volt), de a küzdőtéren azért kialakult a parti-hangulat, és az ülőhelyeket is szépen megtöltötték az érdeklődők. Hogy valóban megszolgálta-e a bizalmukat a banda? Nekem, aki életében most láttam először az albertai négyest, és aki elsősorban a Monster Truck miatt választottam ezt az eseményt, a következők a meglátásaim.
Először is itt nincs nagyzolás, a méretes kivetítők és az értő módon megkomponált fények révén válik teljes értékű aréna-produkcióvá a Nickelback. Ezt leszámítva viszont nem vonultat fel különleges show-elemeket: a színpadról lényegében az jön le, amit a zenészek nyújtanak. Ideértve Chad énekesi és frontemberi munkáját is, amelynek alárendeltségében a többiek dolgoznak. Ryan Peake olykor mégis előtérbe lép, hiszen a Foo Fighterstől feldolgozott Everlongot ő énekli, de addig is sokat poénkodtak Chaddel, a közös italozásokba (miközben az „egészségedre” szó kiejtését gyakorolták) ráadásul a zenekar mindenesét, Bradleyt is bevonták. Daniel Adair dobos a lüktető játékával tűnik ki, vagyis azt teszi, ami a dolga. Mike Kroeger bőgős ugyancsak eljátssza, amit kell, ám szürke eminenciásként végig egy helyben dönget, mintha el sem mozdulhatna a számára kijelölt helyről.
És persze ott vannak a dalok, amelyekre garantáltan emlékszik mindenki, aki csak egyszer is hallotta ezeket. Ha mondjuk nem is cím szerint, de legkésőbb Chad belépésekor a dallamról mind be fog ugrani. Márpedig egy slágernek ez az egyik fő ismérve. A Nickelback – talán mondanom sem kell – a karcosabb, rockosabb témáit (Edge Of A Revolution, Animals, Burn It To The Ground) és természetesen a szívhez szóló lassú számait is rendre azonnal befogadható, könnyen emészthető, sőt együtt énekelhető darabokká formálja. Utóbbiakat néha nem átall egész blokkokba összetolni, és ezzel némileg leültetni a bulit – gondolom, ezen nem lepődünk meg. Az én kedélyemet igazából a szemérmetlenül popos, akusztikus gitárokra épülő, tapsikolós-hejjegetős When We Stand Together borzolta fel, de hát ez mit sem számít, ha egyszer a túlnyomó többségnek az volt a vágyai netovábbja, hogy egy laza péntek estén ezt harsoghatta Chaddel együtt: „Hey, yeah, yeah, yeah, yeah”…
Külön jó pontként könyvelendő el, hogy a Trying Not To Love You képében egy, a turnén addig nem játszott dalt is műsorra tűzött a banda a kedvünkért. A Rockstar alatt a fiatal srác színpadra hívása már a minden állomáson elsütött poénok közé tartozott, de azért ezt szintén tekinthetjük jó fej húzásnak. A számok közti közjátékok is a nagyérdemű szórakoztatását szolgálták. A fogyasztást hangszeres szólók, vagy spontán(nak tűnő) jammelések sem nehezítették ebben a közel két órában.
Ugyanakkor (túl az ízlésbeli kérdéseken) a koncert kiszámítható, sőt javarészt előre megtervezett mivolta miatt marad továbbra is részemről a távolságtartás a Nickelback irányában. Profinak profi volt a show minden ízében, no de a Monster Truck is profin muzsikált előttük, tőlük viszont minden mozdulat és eljátszott hang teljesen magától értetődően hatott, és ez döntő különbség. Chadéknek egy-egy megnyilvánulásában véltem csupán felfedezni a rock n’roll életszerűségének nyomait, az eleve a közönségigényekhez igazított számokat ellenben a legcsekélyebb variálások nélkül nyomták, és ezáltal az egész borzasztó művinek hatott. Akik nem járnak klubokba, azoknak ez aligha tűnt fel, így maradéktalanul élvezhették az előadást. Hát, mit mondjak? Ők nem tudják, mit veszítenek…
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.
