Olvastad már Chuck Palahniuk Láthatatlan Szörnyek című könyvét? Csak azért kérdezem, mert azt hiszem ez az egyik leginkább ahhoz hasonló élmény, hogy hogyan hatott rám az előző Trap Them lemez. Az ellőtt állkapcsú egykori szépségkirálynő és a terapeuta szerepben tetszelgő gyógyszertemető transzvesztita karaktereinek eszeveszett lélektani roncsderbije ugyanis abszolút párhuzamba állítható azzal, amikor áthatol rajtad az a kicsontozó középtempókból - Entombed flashback - szakadék szemét crust punkból, és a szakadék szélén tébolyultan toporgó grind témákból álló zaj, ami bár nehéz, sokkoló és mindent eltemet, mégis egy rövid kérdéssé sűrűsödött össze bennem. Méghozzá, hogy az a fekete füst, amit ettől a cucctól mindenhol látok, az azt jelenti, hogy porig égett körülöttem a világ?

A Salted Crypts, az Organic Infernal vagy akár a Savage Climbers című tételek az előző lemezről ugyanis sokszor tényleg az Entombed Wolverine Blues időszakában belőtt gitárhangzására, őrlő középtempóira emlékeztetnek. Persze mindez tocsogva a crust mocsokban és sokszorozva a grind hevességével. Ami engem valóban úgy facsart ki akkor, mint egy kis citromot. Csak ami kifolyt belőlem, azzal nem nagyon ízesítenék be teát vagy limonádét. Mert az a folyós valami ugyanis csak olyan körök rajzolásra lett volna alkalmas, ami a bebörtönzött IRA tagok zárka falán volt akkor, mikor még állt a H - Block és élt még Bobby Sands.

A korábbi Blissfucker című lemezt pedig azért kell ilyen konkrétan felemlegetni, mert az azt megelőző három stúdióalbumhoz képest ez volt az, amiből most két évvel később az új album első Kindred Dirt című számánál ott tartunk, hogy nagyjából egy negyedenként beütött cin, egy keservesen sebnyitogató gitártéma és Ryan McKenney énekes hangja már elindítja ugyanazt a mozit a falon, ahol már csak a patkányokat látod baszni az élet utolsó éjszakáján.

Az ezt követő Hellionaries az egészen játékos gitárjával pedig szintén ki tud emelkedni abból a crust alapállásból, amiből folyamatosan elindul ez az egész és ahova újra és újra meg is érkezik. Ezután viszont két olyan hibátlan szerzemény jön, amikben említésre méltó csel valahogy még sincs, ha csak az nem, hogy az összeszorult öklödből is könnyet csal. Majd a lemez felénél a Malengines Here, Where They Should Be című számban visszatérünk ahhoz a körfűrész középtempóhoz, amit az előző lemeznél is mintha még egy kicsit öblösebb, combosabb hangzású dob diktálna. S bár sokan vitatkoznának velem, ez a folyamatosan visszatérő középtempó az, ami a legmélyebbre tudja húzni Trap Them lemezen a rút lelkedet, amit a szövegek is megszólítanak, idéznek mindenhol és mindig. Ha pedig már középtempó , akkor ott van még a Twitching in the Auras, amiben először ordenáré törzsi dob basszusfutam együttállás harsog, majd a két erő közé ékelve érkezik benne óvatosan a kísértetgitár mielőtt vált és mániákus metál meneteléssel szabdal a végéig. Elképesztő mennyi erő van az egész megszólalásban mindössze egy gitárral. Aztán az emlegetett Entombed hatás pedig a Revival Spines című számban a leginkább domináns. Akik viszont az In Grind We Trust mantrával szálkásítanak sem fognak csalódni a Speak Nigh és a Stray of the Tongue is villant némi blastbeat darálót ennek az új Crown Feral című nagylemeznek a tiszteletére.

Mégis, ha mérlegre kéne tennem az előző lemez tizenegy dalát, szemben a mostani tíz szerzeményével, azt hiszem nem a friss anyag felé billenne a súly nyelve. Ez azonban csak annyit jelent, ha a Blissfucker kétszázötven százalékot hozott, akkor a Crown Feral mondjuk kétszázhúsz. Ha az természetfeletti sötétjével borotválta le agyvelőnket a sárga ég alatt és a kopár föld felett, akkor ez már csak a fülünket vési a hangokkal, amik a falakon túlról jönnek, ahol a nagyszerűség elpárolgott a rémes fényben, amit a kukatetőkkel csörömpölő angyalok árasztottak ki magukból a bérházak tetején addig, amíg vizeletükkel el nem távozott belőlük az utolsó ajzószer molekula.