Hogy miért? Mert, ha a Heavy Metal életérzés bármit is jelent számodra, teljesen mindegy, hogy egy dalát hallottad, vagy a Warlock korszakától a szólókarrierig minden lemezt fejből ismersz, Dorot élőben legalább egyszer látnod és hallanod kell.
Tudom, közhelynek hangzik, de nem érdekel…Doro egy legenda és pont. Doro utánozhatatlan, ötven felett is baromi dögös és ami a leginkább lenyűgöz a személyében: Alig változott az elmúlt bő harminc év alatt.
A Barba Negrás bulik előtti gyülekezőhelyként funkcionáló közeli kocsmában sikerült elböffentenem egy spontán monológot arról, hogy bármekkora a főműsorszám, az előzenekart illik meghallgatni, majd, hogy ne csak pofázzak, hanem példát is mutassunk, avatott cimborám társaságában elviharzottunk a klub irányába, hogy még elcsípjük a számomra egyébként totál ismeretlen norvég nyitóbandát.
Mire odaértünk, már javában ment a műsor, és hamar be kellett látnom, hogy érdemes volt igyekezni, mert ilyesmit még a rutinos koncertjáró sem mindennap lát és hall.
A Spitfire legénysége simán letagadhatná, hogy honnan jött. Ha bármely tag pókerarccal közölné, hogy valójában illegális szeszfőzdét üzemeltet egy eldugott amerikai erdő mélyén, zokszó nélkül elhinném. Ez a zenekar a szó legjobb értelmében annyira bájosan paraszt, hogy már csak a szalmaszál hiányzott a szájukból…ja, elnézést, dehogy! Ha az ott lett volna, akkor a basszer koma nem tudna olyan szép öblösen üvöltözni a harcsabajusz alól. És ez még semmi se! Az énekes fickó egy olyan lehetetlen kreatúra benyomását kelti, mint ha valami déli Frankenstein laborban az Üvegtigris című film Sanyiját Rob Halford génállományával keresztezett gammasugarakkal bombázták volna. Hihetetlen, groteszkül mókás és egyben leírhatatlan az a mozgás, grimaszolás és úgy egyáltalán az a színpadi megjelenés, amit ez a forma prezentál. És mondjon bárki bármit, szerintem a zenéjük is rendben van. Pont annyira, nyers, karcos, morgós, döngölős, feelinges és uram bocsá’ stoneres, mint amilyet az ember ránézésre elvár tőlük. Megalapozták a jókedvet.
Doro, ahogyan azt egy igazi hölgyhöz illik néhány percig megváratta a közönségét, és onnantól, hogy a színpadra lépett nehéz reális képet festeni a látottakról, mivel örömömben csak vigyorogtam, mint ló az almára.
A lelkesedés koránt sem volt egyoldalú, a zenekarról nemes egyszerűséggel üvölt, hogy imádják azt, amit csinálhatnak, és persze, hogy imádják, Dorot nem lehet nem szeretni. Jellegzetesen reszelős, mégis kellemes orgánuma mellett az a mérhetetlen életöröm, hála és szeretetet, amit a közönsége felé tanúsít, szabályosan feltölti az embert,a zenei felhozatal pedig pontosan az amit még a hősnőnk munkásságát kevésbé jól ismerők is várhattak: Sallangoktól mentes, letisztult, klasszikus és időtálló Heavy Metal, minden különösebb nagy megfejtés nélkül, csodás lírai nótákkal és egy Judas Prest Breaking The Law feldolgozással fűszerezve.
Olyannyira magától értetődő természetességgel szólaltak meg, hogy még a dobszóló alatt is érezhető volt, hogy ami a szerkó mögött történik az nem a magamutogatásról, hanem a közönség szórakoztatásáról szól, és addig legalább a banda többi tagja is időt kap némi erőgyűjtésre.
Az egész jelenségben a leginkább szimpatikus az az, hogy sztárallűrök és a távolságtartás jelenléte még atomi szinten sem kimutatható. Doro nem hogy kommunikált, néha szó szerint csevegett a közönségével. Annyira meghitt és emberközeli volt a hangulat, hogy azt meg sem próbálom szavakkal kifejezni. De az talán jól érzékelteti az atmoszférát, hogy az alig fél órával korábban még a színpadon őrültként vonagló Spitfire frontember széles mosollyal és csillogó szemekkel a közönség kellős közepén úgy szemlélte az eseményeket, mint egy első koncertes kissrác.
A zenekar egy minden igényt kielégítő, közel két órás műsorral rángatott ki minket a valóságból. A program, ahogy azt sejteni is lehetett kétharmad részben a Warlock korszakot idézte fel – még maga a boszorkánymester is felbukkant a színpadon -, de természetesen a szólóévek gyöngyszemei sem maradhattak ki a repertoárból.
A zenekarról üvölt a profizmus és összeszokottság, és amellett, hogy a produkció egyértelműen a fronthölgyre van kihegyezve, az összképnek kifejezetten jót tesz, hogy Doro nem turnénként cserélt sessionzenészekkel veszi körbe magát. Doronak még az is jól áll, ha anyanyelvén énekel, hisz lássuk be a németül előadott nóták csak bizonyos műfajokhoz passzolnak igazán, ám a Für Immer-t el sem tudnám képzelni másként. És persze ott volt az elmaradhatatlan All We Are, ami az amúgy is fokozott hangulatot örömünnep szintre emelte. Az idő szinte elillant, és hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy a köpenybe burkolózó díva fülig mosollyal integetve, szép lassan lehátrál a színpadról, ám az öröm, amit maga után hagyott maradandó. Az idei év legemlékezetesebb koncertjét tudhatom magam mögött.
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.
