Van egy történetem egy tagról, aki majdnem egy éve jó néhány korty cseh sört lötyögtetett bele az előtte állók lazán fűzött bakancsszárába, mikor csordultig műanyagpohárral a kézben próbálta eljárni a durcásnál is durvább koncertek tucatjain a kacsatáncot. Merthogy az Obscene Extreme fesztiválon ez amúgy is így járja. Mikor azonban épp senki nem intézett támadást a színpadról a sörbuborékba bábozott lepke kis lelke ellen, ez a tag úgy volt vele, hogyha néhány zenész mellé odaállhat egy fotó erejéig az elég zsíros, mintsem sovány. Elmosódó színpadképek helyett legalább testközelből mutathatja meg az itthoniaknak a következő posztban, hogy milyen illusztris erőforrásokkal is bír a buli. Fürkésző emberünk emígy pedig a Skeletal Remains zenekar két tagját is lazán levadászta a mobil klotyók mellett. Akik mellé peckesen már odaállt, mikor a villanást megelőző két másodpercben fehér hajával elsétált mögöttük az öreg Karl Willetts...
A klasszikus rajongóforma története pedig azonnal tanulságba is torkollott. Ami arról mesél, hogy ha már csinálsz valamit, akkor a szemed legyen a pályán jól. Barna öves arcokért pedig ne maradj le a pillanatról, amikor a legnagyobb mester árnyékába odaállhatsz. Vagyis, ha már pózolsz baszki, akkor pózolj a legnagyobbakkal. Karl Willetts ugyanis kétségkívül közéjük tartozik. Az, hogy a Bolt Thrower nem lesz többé, pedig a legnagyobb tisztelet mellett is csak méretes gyász. Annak tudniillik jár a főhajtás, hogy mikor a legendás angol banda dobosa meghalt, a zenekar úgy döntött nem toldozgatja-foltozgatja önmagát, Martin Kearns nélkül bizony nem csinálják tovább. Ezután az idő kereke viszont nem forgott előre sokat és a romokon már új felállás épült, amely nem csak a Bolt Thrower öröksége lett csupán. Hiszen a Memoriam zenekar tagjai között az extrém brit underground olyan krónikásainak a neve is szerepel, akiknek kezei Benediction, Sacrilege, Cerebral Fix és Napalm Death számok tucatjait is bírta már. A főhajtás a folytatásnak is tehát már akkor is járt, amikor még Memoriam név alatt senki sem játszotta el az első lehangoló akkordot.
Pedig a Bolt Thrower hivatalos feloszlatása után erre nem sokat kellett várni. Tavaly nyár elején ugyanis már kint volt az első két dal, amik aztán felkerültek a most megjelent For The Fallen című első lemezre is. A zenekar nevét viselő nyitótétel azonban még nem hallott felvételként hatolt a hallójáratba. Nyomasztó hangulatú nyitógitárjai pedig olyan lassú nyugalommal terjednek szét, mint szűk alagútban a sűrű füst. A közeg tehát ismerőssé lesz az első percben már azoknak, akik a frontember Karl bandájával és hangjától váltak egykoron beavatottakká. A váltás utáni szaggatott gitártéma azonban azt is érzékelteti, hogy azért ez abszolút új dolog, még ha katedrális örökségre is épül. Scott Fairfax - aki a Benediction tagja is - pedig remekül rakta össze a gitártémákat. Amikben egyesülni tud a Bolt Thrower megkerülhetetlen hatása és azok az egyéb vadhajtások, amiket a saját útjáról ő hozott. Így kavarog a War Rages On témáiban a grind, a doom és a thrash simán egyenlő arányban.
Bár a Reduced To Zero gitárja hasonlóan lehetne egy komor világ Istene, mint ahogy a The IVth Crusade című szám is az volt a maga idején, mégis az ebből a dallamból elinduló középtempós zakatolás abszolút újszerű játékstílust hoz néhol még tűhangokkal is, mielőtt a jellegzetes őrlésbe borul és végül az eredeti témához visszatér. Ami amúgy épp olyan, mint amivel egy egész világot illik szépen eltemetni. Az üldöző azonban merengeni nem hagy időt. A Corrupted System punk metálja ugyanis azonnal vadászni kezd. Discharge dobok, Venom gitár, Karl hangja és két kíméletlen kiállás. Az öblös tamok és a kopogó pergő kemény kézzel vezetik a gitárt, ami megint rút, középtempós death metal suliba csap át. A számok pedig egyre hosszabbra nyúlnak. Hiszen az ezt követő Flatline már több, mint hét perces. Lomha, bombafüstös headbang helyett, azonban még itt is tempó van, meg cikázóbb thrash gitár. Aztán küzdelmesen araszoló, őrlő döngölés újra. Amiben külön öröm ez a fakó, de vastag hangzás, amit a lemez egésze megkapott. Abszolút mai, korszerű, de ugyanakkor hallani, hogy az autentikus igények okán, takaros kezek a stúdióban ezt a munkát megóvták attól, hogy trendeknek megfelelően bármi baromarcba túl legyen tolva. A hétperces téma hetedik ismétlése a kiállásig pedig kellő erős nyomaték, mégis ez maradt a dal, ami a legkevésbé fogott meg. Karl hangja viszont ebben is képviseli amit kell. Az őslénycsontozó. Ami huszonöt tonnát összekötő inakat is haraphatna élből. A kopár szövegekkel, amiket brutálisba küld, de értesz végig. Pont ettől marnak úgy, mint a mustárgáz és gyilkolnak, mint a Resistance középtempója, amibe egy minimalista, gyors szóló és a visszaköszönő magas hangok ékelődtek. Mielőtt az utolsó monumentális nyolc perc Last Words címmel le nem zárná a lemezt. Annak leginkább morbid hangulatát megteremtve azzal, ahogy a komor elpusztulás szele szinte szentimentális érzésekekel kavar. Himnikus bukással számolva le, a nyolc tétel legvégével.
Egy lemezzel, ami kicsit durvább utolsó időket ígér, mint a nap, amikor majd a gonosz kezekbe került közösségi faliújságokon egyszerre pixelesedik el az emberiség minden nyaralásokról készült harsány fénykép. A félreértések elkerülése végett a világvége ugyanis kicsit meredekebb, keserűbb és hosszabb változási folyamat lesz a megszokottakhoz képest. Nagyjából olyan látványtalan tájképpel, mint amilyeneket a Memoriam gyászba horzsoló melódiái festenek és tépnek nyolcszor szét. Tisztes helytállással építve fel ezt a hiánypótló alkotást, ami önmagában paradox hiszen a legsötétebb brit extrém metál hagyományokat ápolja érezhetően nagy gonddal és figyelemmel. Frank Healy, Andrew Whale, Scott Fairfax és Karl Willetts pedig valószínű, hogy magukat inkább súlyban és katonabakancsban mérik és nem szuperben, de ha már napjainkban kibaszott supergroup címkékben beszélünk, akkor ziher, hogy ez a banda az, ami kurvára az. Bennfentesekből, bennfenteseknek.
5/5
