1991-et írtunk, amikor kis Hazánkat hivatalosan elhagyta az utolsó szovjet katona, megjelent a Beatrice Utálom az egész XX. századot kiadványa, mindeközben a világ túlsó felén Berkeley-ben összeállt a Rancid. Az alapító tagok a már akkor veteránnak számító gyerekkori barátok, Tim Armstrong és Matt Freeman, akik korábban a Operation Ivy nevű ska punk bandával gyakoroltak jelentős befolyást az ottani színtérre. Megalakulásukat azon mesébe illő ok motiválta, miszerint Armstrong az alkohollal való küzdelmében a zenére fókuszáljon. A projekt abból a szempontból biztosan sikeres, hogy már a kilencedik lemeze jelent meg most a srácoknak Trouble Maker címen.
Ez a punk banda olyannyira mainstream, hogy eddig 7 alkalommal szerepeltek figyelemreméltóan Billboard listákon. Lehet fejtegetni, érvelni-ellenérvelni mennyire ellentmondásos ez a maga stílusában, de amondó vagyok, inkább örüljünk, mert általuk is képviselteti magát a rock zene a fősodorban. A magam részéről csekély kedvvel vágtam neki a Trouble Maker -nek, nem voltam Kaliforniára hangolódva. Azonban hallgatás közben idén először lett igazán nyári hangulatom, teljesen elkapott a tempója és könnyedsége.
Track Fast a nyitódal címe, és nem hazudik. A mindössze 58 másodperces szösszenet fürge, hamisítatlan punk-rock nyitány. Ebben egyébként tartja a lemez a tradíciót, nincsenek rajta maratoni elmélkedések. Tizenkilencből csupán két dal lépi túl 3 percet, azok is csak orrhossznyival. Progresszív matek metal mélységeket se várjunk, egyszerű és súlytalan dallamok sorakoznak. A következő Ghost of a Chance volt az album hírvivője, már május elején megjelent a hivatalos video. Ennek története sem különösebben szövődményes, egy garázsban lett felvéve ahogy zenélnek. A Telegraph Avenue refrénje elég könnyen megjegyezhető (na-na-na óóóó), de épp ahogy a többi dalban, a háttérvokálok jellemzően punk rockosak, szinte invitálnak a csoportosan üvöltésükre. A Say Goodbye to Our Heroes ilyen tipikusan kórusban kajabálós. Tim hangját az isten erre teremtette. Több helyen megjelennek a zenekartól már megszokott ska elemek, például a Where I’m Going alapjaiban. Azért mondhatjuk, hogy az album változatos, a Beauty of the Pool Hall kifejezetten rockabilly formájú. A Bovver Rock and Roll baromi jól sikerült hard rockos felvétel, még azoknak is csúszhat, akik lenézik a zenei irányzatot. Míg az All American Neighborhood keményen orrba vág nyers agresszivitásával, a Buddy lágy szájharmónikával lazít a repertoáron. Dalszöveget tekintve van szó csajozásról, piálásról, az élet küzdelmeiről. A komfortzónájukat nem feszegették a fiúk. Nincs kísérletezés, ne számítsunk újításra, sebészi pontossággal azt kapják a rajongók, amit ezidáig nyújtottak nekik. Vagy kaptak úgy általában a vonaltól. Nem lesz ikonikus sem a mű, korszakalkotó még kevésbé. Hagyományos eszközökkel működik - gyors, hangos.
A borítón a zenekar régi ‘93-as logoja jelenik meg, melyet azóta nem használtak. Talán ezzel is arra utalnak, hogy hozzák, amit régen. Brett Gurewitz volt a producer a Bad Religion -ből, mint az előző lemez munkálatain szintén. A deluxe verzión két bonustrack található ráadásnak, We Arrived Right On Time, illetve Go on Rise Up címmel.
Összefogóan, az új anyag jó kis nyári seggrázós korong lett, azt kell mondjam: szórakoztató. Remek választás a nyaraló hintaágyában spanokkal sörözgetve várakozáshoz, míg a lányok végre elkészülnek, hogy mindenki indulhasson a partra.
Rancid-ra 2017. június 18., vasárnap pogozhattok, Green Day előtt lépnek fel. Emellett persze az egész nyarat végigturnézzák.
4/5
