Kétségtelen, hogy ez a hét a nyár koncerteket tekintve leghúzósabb időszaka. Akár még egy fesztiválnak is becsületére válna, ha egymás után fel tudná sorakoztatni ezeket a neveket: Simple Plan, Mastodon, Danko Jones, Sum 41, Suicide Silence, Good Charlotte, Rancid, Green Day. Persze így vagy úgy, de a Suicide Silence talán kakukktojás lenne a felhozatalból. De én kíváncsi voltam rájuk, mivel februári, elég sok vitát és értetlenkedést kiváltó nagylemezük, amely egyszerűen csak a zenekar nevét viseli és ami sok dallamosodást (és még több ellenlábast) hozott a csapatnak, szerintem annyira nem is volt rossz (na, azért annyira jó sem), kíváncsi voltam, hogyan hangzanak a dalok élőben. Mert én ilyen vagyok.
A Suicide Silencet eddig kétszer láttam élőben, egyszer a Dürerben még Mitch Luckerrel, majd a 2015-ös Rockparton Eddie Hermidával, őszinte legyek, egyszer sem hatott meg igazán. Jó, persze sosem voltam igazán nagy híve a deathcore irányzatnak (meghallgatom, de nem feltétlen kenyerem), nem is „éltem”, hogy gyors blastbeat/breakdown keveréket egy gyors breakdown/blastbeat mix követett. Ez van. Viszont az idei lemezüket elég sokszor meghallgattam (részben persze a lemezkritika miatt), majd egy interjút is sikerült megejteni Eddie Hermidával, így kicsit jobban a szemem elé kerültek, úgy voltam vele, üsse kő, hátha most betalál a történet.
Nem mondom, hogy seggre ültem az amcsik előadásától, de amúgy az első perctől kezdve az utolsóig jól éreztem magam. Kezdésnek a Facebook-szavazás révén bekerült As Karma Brings pattant a színpadra, kb. negyedórával a meghirdetett után. A befejezés az viszont pontos volt, gondolom mézesmadzagként lett meghirdetve a korábbi kezdés, jöjjön csak a jónép. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a srácok zenéje komolyan meglepett és igen, jó értelemben. Természetesen ők is a deathcore vonalról érkeztek, de eddig nem hallottam róluk. Gondolom azért, mert ahogy mondtam, nem követem annyira ezt a vonalat. Mindenesetre tényleg abszolút pozitívan csalódtam a srácok zenéjében. Profi kiállás, jó hangzás, jó dalok, a közönség kajálta őket mi más kell? Nyilván dalcímeket nem tudok mondani, de nekem bejött a dolog. Sajnos ez a fajta zene nem feltétlen az eszement technikázásról, meg a dallamokról szól, de amit lehetett, azt kihoztak belőlük a srácok. Talán egy kicsit több fogós téma kellene a dalokba és nagyon príma lesz az összkép, a potenciált én maximálisan érzem bennük. A félóra bemelegítés elégséges is volt, a szűk félházig tömött hajó közönsége nem véletlenül búcsúztatta őket olyan ovációval, amilyennel. Tényleg pacsi!
Aztán gyors átszerelés következett, hangosítás, erőviszonyok belövése, aztán takkra pontosan a meghirdetettkor, 21:50-kor bele is csaptak az amcsik a lecsóba. Naná, hogy egy régi dallal, az Unanswereddel robbantottak, aztán jött az újalbumos, már a megjelenésekor is nagy vitákat kiváltó (egyébként nekem tetsző) Doris. A harmadik dalt egyenesen az As Karma Bringsnek küldték, ami szerintem jóarc húzás, még ha Eddie Hermida nem is tudta, mi következik, kis nevetést kiváltva ezzel a közönségből. Emberi pillanat volt, kell is néha az ilyen. Amúgy a fények és a hangzás nagyon fasza volt, tökéletesen hangolva a zúzdához, a srácok is nyomták, ahogy illik, még ha az enerváltság látszott is rajtuk. Vagy talán éppen a fent említett szűk félház zavarta volna őket? Pedig a közönség kitett magáért, volt ugrálás, circlepit és wall of death is (persze elég vega látvány volt ennyi emberrel), rajtuk tényleg nem múlt.
Viszont tényleg demotiváló lehet az "emberhiány", eddig, amikor láttam őket, hatalmas tömeg fogadta az urakat... Ennyire befolyásolná a közönséget az, hogy a legutóbbi lemez ilyen megosztó lett? Igazi "trú" hozzáállás! Érdekes módon engem most győztek meg a srácok, a dallamos részek bevonásával (igen, remélem, a következő CD-n is maradnak, csak dolgozzák ki őket jobban!) nagyobb lett a változatosság, ami nagyon jót tett a koncert ívének. Lemezbemutató lévén az új albumról elhangzott a Silence, a Run és a Hold Me Up, Hold Me Down a már említett Doris mellett, azaz tették ki a koncert harmadát.
Mert időben nem ragozták túl a srácok a bulit, tizenkét dal, ötven perc, kezit' csókolom, kalap! Eleve azt hittem, amikor Hermida belőtte az utolsó dal előtt, hogy nem lesz több, hogy még most jön az "encore", de amikor Chris Garza gitáros az ütött-kopott erősítőjének tetejéről bevetette magát a dobcuccba (ami így egyértelműen darabokra hullott), tudni lehetett, hogy ez most itt tényleg a függöny pillanata volt. Egy elég hatásos függönyé, tegyük hozzá.
Summa-summarum, szerintem egy egész jó, szórakoztató este volt, mindkét csapat fasza bulit csinált. Nem tudom, mikor fog a Suicide Silence megint erre járni, de arra jó esély van, hogy újra meg fogom nézni őket, mert most így, hogy nem féltek a melódiákat élőben is beiktatni, nagyot nőttek a szememben. Az, hogy csak ennyien voltak, az legyen az elitizmus számlájára írva. Én jól éreztem magam.
Fotók: Bands Through The Lens, további képeket ITT találtok
