Húsz év után tért vissza Magyarországra a Foo Fighters. Kemény, mi? Dave Grohlék lazán elmondhatják magukról, hogy a magyar rajongótáboruk egy része még meg sem született az előző buli idején (vagy igen kicsi volt), így sokaknak első élmény volt ez a buli, legalábbis hazai pályán. Szerencsére nem aprózta el az örömöt egyik fél sem, így egy minden tekintetben méltó este után ülök neki ezeknek a soroknak.
Dave Grohl és egyre inkább bővülő zenei társaságának (már hivatalosan is hatan vannak) a rocktörténeti jelentőségét talán senkinek sem kell ecsetelnem. A már szinte kilószám mérhető slágermennyiség mellett is nekem mindig kicsit a háttérben élre törő csapat volt. Lehet, hogy ez a magyar zenei élet hibája, de minden tiszteletem és folyamatos érdeklődésem ellenére nekem sosem volt igazán szem előtt a Foo Fighters, mégis majdnem egy telibetömött Aréna előtt nyomatták le a '97-es Sziget buli utódját.
Azt már előre tudni lehetett, hogy a csapat egy jó szokásukhoz híven epikus hosszúságú bulival készül, hiszen ahogy korábban is, a mostani, kvázi visszatérő turnéjukon is bőven két óra feletti időtávban adagolták a slágereket, szépen, egyenletesen válogatva az eddigi életműből és az idén megjelenő új nagylemez, a Concrete And Gold dalaiból (utóbbiból rögtön négyet is, a többi tizennyolc mellé).
Viszont egyet magyarázzon meg nekem valaki: az igazán nagy zenekarok miért penetráns gyenge bemelegítő csapatokat hoznak magukkal? Nem tudom felfogni, vagy elképzelni sem, hogy kicsit nevesebb, vagy éppen zeneileg erősebb csapatok ne tudnák, vagy akarnák kifizetni nekik a turnéval járó fellépti díjat. Ahogy a Red Hot Chili Peppers előtt tavaly az igen gyenge csajduó, a Deap Vally, úgy itt a brit God Damn sem tudott meghatni egyáltalán. A trió zenéjének se eleje, se vége nem volt (a retek hangosítás ilyenkor szinte "elvárt"), miközben nemhogy az éneket, az átvezető szövegeket is alig lehetett érteni. A csapat elvileg kicsit kísérletezős modern alter rockot akart nekünk csapatni, ahogy elnéztem, vajmi kevés sikerrel, mert nem csak én voltam, akit nem hatott meg a produkció. Még azt sem mondanám, hogy egynek jó volt, mert nem. Bocsánat. Legalább 40 percnél nem tartott tovább.
Aztán következett az átszerelés, ahol már sejteni lehetett, hogy a látvány a nagy zenekarok jó szokásához híven nem lesz mindennapi. A LED sorok és a színes lámpák alapnak tűntek, viszont a hatalmas, a dalok közben még látványban is effektezett élő képeket nyomó kivetítő (melyet az ülő vendégek számára oldalt is egy-egy kisebb falon "megerősítettek") eleinte nem tűnt fel nekem. Legalább lett is hatása! Amikor a szünet közbeni álmos kékből a zenekar berobbanása után elkezdtek sorjázni a látványelemek, szem nem maradt szárazon! Még a kijelző alatti, függöny, vagy nem tudom micsoda is a kezdeti színes megvilágosítás után egyre érdekesebb képeket kapott. Le a kalappal!
A nyitás meg egyébként sem lett elaprózva! Rögtön egy Everlong / Monkey Wrench / Learn To Fly trióval villant be a köztudatba a Foo Fighters, miközben az Aréna majd' szétfeszült az energiától! Nem mondom, hogy tökéletes volt a hangosítás, mert néhol el-elvesztek a finomságok, de hogy ez a közönséget a legtöbbször nem érdekelte, olyan szinten élvezték a találkozást, az biztos! A dallistát nem részletezném, a megfelelő helyeken mindenki utána tud nézni, de annyit elárulhatok, hogy egy igazi életműösszegző szettet nyomtak az urak, igazából minden nagylemez meg lett idézve legalább egy dallal, így a szájhúzás garantáltan hiba lett volna bárki részéről - talán csak az abszolút kedvencem, a The Pretender lett szerintem kicsit hamar ellőve.
Egyébként az estét, mint mindig, most is Dave Grohl és a több tíz méterről is jól látható vigyorral felszerelt Taylor Hawkins vitte a vállán. Előbbi igazából a rockzenei élet egyik legkarakteresebb arca, minden mozdulatát és grimaszát öröm nézni. Természetesen emellett a közönséggel is jól tartja a kapcsolatot, ahogy történt ez most is. Annyira profin tolta, hogy ha még bejáratott frázisokat is lövöldözött el, akkor is elhittem neki, hogy ez most itt, nekünk van, értünk akarja kilehelni a lelkét. És ezt így is kell, így van jól! Talán mondjuk a dalok közepén lévő elnyújtásokat, játszadozásokat, közönséghergeléseket számszerűleg visszább vettem volna a helyében, mert egy idő után (számomra) inkább zavaró volt, mint jópofa, de a majd' két és fél órába ez is lazán belefért. A többiek ki-ki a maga módján (Pat Smear végig vigyorogva), de leginkább feltűnésmentesen nyomatták a részüket, de Grohl helyettük is vitte a showt - elvégre az ő zenekaráról van szó, nemde? Talán még a most már hivatalos tag Rami Jaffee, aki kivette a részét a látványból, egyrészt folyamatosan mozgott, táncolt, másrészt a tangóharmonikás rész a Wheels alatt kicsit még rá is irányította a figyelmet. Persze a bemutatások közben mindenki megvillanthatta magát, úgyhogy nem lehet mondani, hogy bárki el lett volna nyomva.
De egyébként tényleg végig ment a buli, a tánc, az énekre, tapsra, őrjöngésre sem kellett külön kérni az egyébként nemzetközi összetételű közönséget (tényleg spanyol szavakat is hallottam?). Oda-vissza mentek az ingerek, Dave néhol érezhetően tényleg nekünk kitalált dolgokról beszélt (a 20 év kihagyás nem mindenhol jellemző, ugye), ráadásul tényleg az ilyen konferálások szokták színessé tenni a koncerteket, ettől lesz emberi, márpedig ez tényleg egy emberközeli, baráti buli volt a maga minden pozitív vonzatával.
Mondjak negatívumot is az estéről? Igazából nem tudok! Igaz, a hangosítás nem volt a legtisztább, sőt, helyenként talán rosszacskának is lehetett mondani, mégis a dallista, a hangulat, a látvány, a zenekar (és itt elsősorban persze Dave Grohlt kell érteni) kisugárzása mindent elvitt a hátán. Aki ott volt, jó eséllyel nem bánta meg, hogy megjelent, márpedig voltak szép számmal, hiszen egy lazán, de azért szépen megtöltött Aréna várta az amcsikat, akiknek a következő visszatérésére reméljük, nem kell majd újabb 20 évet várni. Persze, ahogy Dave is mondta, hetente azért unalmas lenne látni őket, de azért biztos sokan kipróbálnák. Majd meglátjuk, mit hoz a jövő, egyelőre köszönjük, hogy ott lehettünk ezen a kiadós estén!
...mellesleg feltűnt nektek, hogy a Foo Fighters énekese mennyire hasonlít a Nirvana dobosára? (kac-kac...)
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.
