Egy jó huszonötödik születésnap és a nevéhez hű, valóban maratoni hosszúságú tavalyi év után idén is túl vagyunk a szokásos Rockmaraton héten. Ami ugye már a harmadik alkalom volt, mikor is mélyen tisztelt és mindig favorizált fesztiválunk a dunaújvárosi helyszínen került megrendezésre. A tavalyi négy helyett most csak három színpaddal. Illetve összesen hat nappal. Viszont sehol sem kevesebb lelkesedéssel. Ami nem csak ahhoz volt elég, hogy a szervezést meggyőzze, itt megállni és abbahagyni nem lehet, de ahhoz is, hogy ezt a néhány napot vegytisztán meghálálja. Azért hogy ez az egész újra és még mindig van. Azoknak, akik zenei ízlésükkel már jócskán kiszorultak a populáris magyar fesztiválkultúra legjavából. Otthont adva a régi és új bandáknak. Egyre inkább szélesítve a fókuszt, amibe az öreg Deák Bill Gyula bácsi ugyanúgy belefér, mint az ultramodern Jinjer, vagy a wc papír zabáló Gutalax. Velük pedig már részben megérkeztünk a Rockmaraton hét utolsó feléhez, folytatva a tegnap ITT megkezdett beszámolóm első felét.

Ahol már sok mindent körberajongtam a fesztivált illetően, de még nem rajongtam körbe mindent. Többek között azt, hogy a Tetovált Állatmentők ne csak egy színpad név erejéig legyenek megtisztelve a fesztiválon, így ők egész héten elérhetőek voltak és nem csak támogatásokat gyűjtöttek, de kutyamegőrzést is vállaltak, így a kutyusok tulajdonosai kipárnázva, póráz nélkül rophatták a mulatságok valamelyikén. A blökik jó helyen voltak. S bár pórázon hölgyversenyzőt is láttam, őt nem tudom leadták-e, vagy csak simán jól viselkedett és mindig maradt ahol hagyták.

Akár az ügyesen tömbösített pénteki napon is, amikor három csapásvonalat lehetett a fesztiválon választani, vagy mixelni némi átjárással. A nagyszínpad ugyanis a tradicionális heavy metálnak hódolt. Míg a friss dokumentumfilmről elnevezett BP Underground színpadon beköszöntött a fekete péntek. A Tetovált nagyszínpadot pedig szél helyett a népszerűségi index tépte, hiszen a hazai közönség favoritok adták át és melegítették egymásnak a fesztivál centrumjában heverő deszkákat.

Ahol a jócskán lehűlt idő talán nem is jött rosszul. A rockerek ugyanis nem igazán szeretik a mobil wécék praktikusan kialakított belső tereit, így a szőrös testeken átszaladó söröcske az utolsó napokon szinte már mindenhova spriccelt, vagy csak úgy lassan csordogált. Nem is tudom ezek az öt napos fejek, melyek lidércként ütköztek józan tekintetembe, hogy tudtak tavaly tíz napos fejek lenni. Ha ötnél így néztek ki. Mert azért valljuk be, van itt olyan szomorú látvány bőven, mint amilyen például a kinyúlott zokni. Az amelyiknek a gumija megadja magát és a bokától félcentire, heveny hanyatlásban kerül egyre messzebb szabott funkciójától.

Eme kitérő után azonban ott tartottunk, hogy péntek. Azaz Ördög. Például. Szerintem hozzájuk méltatlan időpontban. Vastagon a délutánban. Ami inkább csak a lézengőké. Bár nyilván sokan voltak, akiknek rájuk azért érkezése volt, de a produkció megérdemelte volna az esti hangulatot és a nagyobb figyelmet, szerintem. Bár a tökéletesen megírt számok hangzása nem volt tökéletes és ott fent a napfényes színpadon is elveszett valami abból a hangulatból, amivel meg tud tölteni ez a banda határozatlan számú rajongót. Persze nem is buli metál ez. Ezért a nagyobb számú közönségnek már nehezebben is értelmezhető. Így maradt a műkedvelőknek. A csodahaknikat beelőzve. 

Én viszont mozdultam a nagyszínpad és a hátsó sátor felé. Ahol a debreceni Angerseed kora esti, nem kicsit kötött, szikár, technikás, de szinte emészthetetlen rohama után - ami ette az agyamat - kicsit nehéz volt a Tales of Evening első nótáival mit kezdeni. A fesztiválok ilyenek. Minden órában dimenzióváltás. Ami néha könnyebb, néha kicsit nehezebb. Ez a metál ugyanis a mesék világába szólít és mindehhez szépen is szól. Meg ez a Maraton kicsit a nénik éve is. Ahogy ő is lelkes, ez tök átjön. A mese pedig abszolút rólunk szól. Tök személyes szövegekkel. Szóval lehet, hogy csak én vagyok alkalmatlan ezt hosszútávon fogadni. De had hivatkozzak arra, hogy egy hét múlva negyven vagyok és a vesém már máshogy dolgozik, így elszaladt közben pisilni. 

Mielőtt kezd a Sear Bliss. Akiket a Christian Epidemic előzött meg. Mindkettőjük sztenderd maratonos banda, a közönségszám pedig jól mutatta, hogy az ő fellépéseik komoly részét képezik a hagyománynak. Hogy kihagyhatatlanok. Azonban a Sear Bliss produkciójába is csak belenyaltam. Tavaly megnéztem őket, a program pedig valamelyest igazodott ahhoz. Akkor is leírtam, most is leírom, hogy az első két lemez ami hibátlan és én mindig azokat akarnám hallani. Ezért az új számoknak nehezebben örülök. Viszont, hogy lépjek kicsit, az is szempont volt, hogy még két black metál bulit tartogatott az este. Ezekből pedig öt egymás után nagyon sok. Az elmémet tágabbra kell két buli között nyitni. 

Némi beszélgetéssel és Depresszióval, de csak távolról. Durva kritika lesz részemről, de helyettük azért megnéznék egy-két új csapatot, még akkor is, ha látom, hogy a közönségnek nehéz lenne a leválás. Szerintem ez a csapat pontosan az, ami elkapott egy pillanatot a Tankcsapda árnyékában és még negyven évig fog élni. Pedig az csak Korda Gyuri bácsi kiváltsága lehet. Ha egy rockzenekar leültetett és felállított mindenkit ugyanannál a számnál ezerszer, az vagy szülessen újjá, vagy oszlassa fel magát, mint egy reményvesztett tömeg. Az emberek ott állnak és nosztalgiázni akarnak. Szóval a zenekarok felelőssége, hogy meddig feszítik a húrt és hol mernek belenézni a tükörbe. Persze az is fontos tudom, hogy mindenki jól érezhesse magát. Junkies, Road és Zorall. Tőletek is én kérek elnézést. 

Közben meg beakadt a programba még egy néni. A zenekarát pedig úgy hívják Xandria. Én pedig annyira szeretnék írni valami jót erről, hiszen ott álltam és végül is láttam, hogy profi. A hangzásért viszont a színpadért felelős jó füles jóembernek jár a pacsi. A többi még értelmezés alatt áll a mai napig is. Mert minden erőmmel próbálok objektív maradni és félretenni a saját zenei ízlésemet, de még akkor se értem ennek az alig metál vonalnak a létjogosultságát. Miközben piszok népszerű. Mert a zenei felkészültség érezhetően tökéletes, de csak a giccs megoldásokhoz ragaszkodik, akár a szöveg és az ének. Szinte paródiaszerű számomra ez, ahol nagyon vékony a jég, hogy meddig tudod és meddig szabad ezt komolyan venni. Az egyetlen öröm tehát az volt, hogy másoknak nagyon tetszett. Az elköteleződésért ebben az üres világban bármikor tudok rajongani. De ha a csaj még egyszer skáláz a hangjával esküszöm újra inni kezdek. Mert annyira fáj.

Ezért bosszúból a Hammerfall koncertjét is javarészt beáldoztam. Bevallom őszintén, csak néha tudtam kinézni rá. Ennél nagyobb kalapácsütést az elmémre talán a Scorpions tudna mérni, de a sérülés így sem volt kicsi. Giccs metál tortúra. Magamban csak így beszéltem a hagyományőrzők pallérozott heavy metáljáról. Amivel pont az a baj, hogy vegytiszta. Kikezdhetetlen és katonásan ragaszkodik minden kliséhez. Az a fajta nosztalgia zenekar, amit két számig érdekesnek tartasz, mert megmutatja, hogy volt egyszer ilyen is. Aztán hátat fordítasz beszélgetni és tulajdonképpen bármelyik banda lehetne a nyolcvanas évekből, nincs saját karaktere. Így hát nem ismétlem magam. Nekem ők lettek a maraton azon akcióhősei, akik számomra bármikor beáldozhatóak.

Főleg, hogy a Batushka jócskán csúszott. Amiről azt rebesgették, mindig a show része. A jónépek pedig valóban szaporán toporogtak, mikor sűrű füstben megérkezett a zenekar. Akiket a sajtó és a szervezők is körülrajongtak az elmúlt két éveb, így meglehetősen kíváncsi voltam mi ez az egész. Ami elsőre lenyűgözött, az mégsem az epikus black metál orgia a matematikus nyolc húrokon, hanem a kémiai csúcsteljesítmény, ahogy valóban olyan szag lett, mint egy ötszáz éves templomban. Plusz a tökéletes jelmezekben a színpad szélén ott állt egy kórus, nyomokban női elemekkel. Gondoltam ezek megadták a módját. Mindehhez pedig a zene sem volt rossz. Bár még egy album, ahol nem ugyanezt játsszák nem tudom lehetne e ebből. Elég kötött elemeket használ a black metál tekintetében. Amit a fordított liturgia tesz a leginkább fordulatossá. Meg persze az orosz szövegek, kórusok, amitől valóban utazás jellege van a dolognak. Én a helyükben egy év múlva abbahagynám. Akkor legendásak maradhatnának. 

Bár a Rotting Christ is képes volt az ortodox black vonalon megújulni. Ennek tudható be, hogy koncertjük brutálisan jól sikerült. A lassabb riffek, a kísérletezőbb hangzás és a death metál elemek olyan összetevőkké gyúródtak, ami tökéletes koncertélményt varázsolt a görög veteránok játékideje alatt. Kisterpeszben súlytémák a gitárokon. Piszok jó hangzás. A furcsa viszont az volt, hogy pusztán két számot toltak csak a kritikailag tök elismert új lemezről. Ze Nigmar és Elthe Kyrie jöttek mindjárt az elején a monstrum gitárokkal és kórusokkal. Aztán ment az időben ugrálós múltidézés. Visszanyúlva egészen az első albumig a The Sign of Evil Existence című nótával. Ami persze kell, hiszen egy fesztivál koncert többnyire best off, de én hallgattam volna még az új album lomha riffjeit. Csalódni viszont nem csalódtam. Penge varjú bál volt na!

Szóval ott tartunk, hogy utolsó nap. Szombat. Még tizennyolc fellépővel, de főleg Sepultura, Obituary és Gutalax. A maratoni hét legvégén. Én azonban most kezdeném a szombati nap elején. Omega Diatribe, Stubborn, The Southern Oracle. Meleg volt. A Tetovált színpad így megint veszített. Három remek banda, akik a magyar zenei áramlatok újabb generációiként már szintén hagyományt teremtettek a Maratonos szuper koncertek terén. Olyannyira, hogy egy jobb időbeli elhelyezéssel, ezen a kisebb színpadon talán a The Southern Oracle csinálta a rocki legjobb hazai metál buliját tavaly. (Vagy a Stereochrist) (Vagy a Warchief) A vendégzenésszel fellépő csapat pedig idén is horzsolt. Még ha a hazai közönség ilyen korán még nehezebben fogadja amit kap. Mondjuk az Omega Diatribe zenéjével nehéz is mit kezdeni. Akár más időpontban is. A három egymást követő banda műsora azonban teljesen hibátlan volt. Ahol ezen kívül még egy dolog kiderült. Méghozzá, hogy kik azok akik húsz, ötven és száz embernek is ugyanúgy döglenek meg a színpadon. 

A bejáratot nevek rabjainak közben már ott tombolt a nagyszínpadon az Ektomorf. Messze földön híres hírnevével hozva azt a hangzást, amire nem lehet nem bólogatni. Groove és groove. A Sepultura nem titkolt árnyéka. Fogós szövegek és vaskos koncertrutin. Működőképes recept. A közönség rajongása egyre csak feljebb habzott. A setlist válogatás volt a leginkább vehető dalokból. Agressor elől, Fuck You All középen, Outcast a végén. A többi meg történelem. A thrash metál egyébként elbírja, ha túl van tolva, de inkább zenei értelemben. Farkas Zoli nekem kicsit sok volt a feketében járunk, összetartozunk, de vadásznak ránk típusú visszatérő gondolataival. De persze nyilván vannak olyanok, akiknek sok egy délután filozófia nélkül. Mindenesetre én is dobtam egy metálvillát. Remélem tudtam segíteni. 

Ahol pedig most tartunk, az már Florida és egy nagyon jó ötös. Ami most nem csak a hosszú pályafutásnak és a legendának szól. Az Obituary zenekart ugyanis akkor is illik dicsérni mikor ott sincs. Ezután meg pláne, ha ott van. Mert nagyon ott volt. Kevés zenekar tudja ugyanis ilyen pengén megugrani azokat a korlátokat, amik egy fesztiválhelyszínre jellemzők. Az erő ugyanis sokat tud veszíteni önmagából. Máshol. Nem pedig itt. A death metál veteránjainál. Ahol az átáradt árkon és bokron. Messziről is tolta az arcba a jót. Kíméletlenül. Ahol azt sem lehetett mondani, hogy a régi klasszikusok vitték el a bulit. Ahol az első részben szinte csak új számokat kaptunk az utolsó két albumról. Melyek közül még mindig az Inked in Blood nótái erősebbek, de így élőben az azoknál újabb dalok sem okoztak csalódást. Azért az öreg Gyászjelentésben ott van az a kraft, ami harminc év után is ugyanazzal az elánnal darálja le az arcod. Kerek egészet alkotva benne ez az öt ember. Sörös Donald és az acsargó bratyó. Trevor Peres és az Andrews féle szólók. Plusz veterán Terry és az alap basszus. Velük az I Don't Care és a Slowly We Rot is örömünnep. De tényleg. 

Ezután pedig még levegővételre sem volt idő és már játszott a Gutalax. A csehek pedig ették az éjszakát. Szórták a wc papírt. Szürreálisan infantilis, mégis kellőképpen rentábilis megmozdulás. Ahol úgy fröcsögött az öröm, ahogy ezen a héten talán egyszer sem. Ahol a zenekaron kívül a közönség is jól vizsgázott. Partiarc thrash, slam, grind. Avagy a szeretet legbelső háromszöge. Ami nekem visszahozta az egy héttel ezelőtti OEF hangulatát, ahol nyolc danos pogók mennek a legtragikusabb jelmezekben és közben mindenki boldog. Ahogy a Maratonon is az volt. Jó néhány első rácsodálkozással, akiket aztán el is nyelt az örvény egy repülő matrac alatt. Így most már úgy tűnt kicsit többen vagyunk akik felismertük, hogy a dili grind az terápia. Legalább annyira, hogy szorulása ne legyen senkinek. 

Végül pedig Sepultura. Ami azért nem semmi. Dunaújváros. Kis tó. Nagy legendák. Akik nem kicsit kedvesek. Dedikált lemezek. Olvadó rajongók. Tök jó. Pontos kezdés. Penge hangzás. Nagy lendület. Új lemezes dalok. Friss vér. Kreol dalia. Metál gitár. A történet pedig kellőképpen korszerűen ötvözi az eredeti gyökereket és a közönséghullám groove témákat. Egy cséphadaró dobossal, akibe még a hosszú hajú fiúk is beleszerettek. Akiket Andrea szólói is andalítottak szüntelen. Amik nálam speciel törték kicsit a koncert dinamikáját, ahol mikor már elért volna egy pontot az első számok ereje, mindig jött egy szóló, ami kicsit lekeverte azt. Monumentális persze egy ilyen hős, mikor tekeri, csikarja és nagyon visít, de én inkább öncélúnak éreztem a játékidő fele környékén már. A közönség ettől függetlenül nem volt rest újra és újra bemozdulni. Velük szinkronban pedig derék Derrick úrtól én személy szerint többet vártam, de csak a színpadi mozgás terén. Mint énekes tökéletes teljesítményt nyújtott. Ahogy az utolsó lemez is bizonyítja, komoly metál énekessé érett a tagbaszakadt forma. A korábbi Kairos, az új Phantom Self, I am the Enemy, Desperate Cry és a Sworn Oath és hozták a formát. Nagyon tetszett, hogy az új számok is ilyen jól működnek a közönség beljebb hívásában. Ezért megkockáztatom, akkor lettek volna igazi hősök számomra, ha a kötelezőket el sem játsszák. Mert ugye többnyire mindenki ezekért jön és persze gerjesztették is az euforikus nosztalgiát a Territory, Ratamahatta, Roots tételek, de én éreztem, hogy a Sepultura ma már nem ez. Az új számok komfortosabbnak tűntek. A kötelezőket meg a végén egybe lenyomták. Persze túl lépek a kritikus önmagamon, az Arise három percre engem is megvett. A maratoni hét lezárásához közel. 

Ahol nem kevés értelmezhetetlen entitás suhant el mellettem ebben a néhány napban. Nem volt könnyű mindig sorba állni folyadékért, mikor valaki úgy érezte mellettem, hogy intenie kell valakinek és ezzel elszabadította a hajlatok zárt világának bizsergetően gusztustalan esszenciáit, de ehhez ez is hozzá tartozik. Egy évben egyszer kell a testszag. Közelről. Valahol egy sorban vagy az első sorban. Ehhez pedig a zene sem volt rossz. Volt húsz új banda. Az egyéb kiszámíthatóságok pedig a tömeg biztonságérzetéhez elengedhetetlen kellékek. Nekem felfoghatatlan, hogy egyszer majd nem lesz AMD. Mások szíve Paksi Endre nélkül sötét, üres dobozkává változna. Meg van az a szint, ahol a háttérben mindegy, hogy mi szól, ha te úgy is a találkozások okán mentél le főleg.

Saját mércém szerint akit ismerek és tavaly ott volt, abba idén is valahol belebotlottam. A vezető nevek mellett pedig épp olyan fontos akár csak az az egy pacsi, ami annak szól, hogy igen basszus, mi ide járunk. Ez a miénk. Főnökkel, szekszárdi punkokkal és a giccs rockerekkel együtt. Az áhított nagy nevekért. Meg amúgy is. Most már családostul. Mert idén biztos kétszer annyi gyereket láttam a fesztiválon, mint amennyit tavaly. Apu nyakában. Dobcucc mögött. Festett hajjal. Erre-arra. Bolondozva. Tök jó. Egy nemzeti színű zászló Obituary felirattal pedig megint volt a színpadon. Mondjuk az egy másik családtól. Például death metál szív küldi egyenesen Újvárosból. Reméljük jövőre is. Mindenkinek. A szervezőknek tehát egy nagyon hálás csáóka. Kitartás és miegyéb. Aztán jövőre megint tíz, kilenc, nyolc, hét....