A tavaly megtapasztalt infrastruktúra adta keretek között tovább tudott lépni, sőt teltházzal ment az 1990-es évek patinás nevét továbbvivő fesztivál és persze mi is rutinosabban mozogtunk a már ismerős terepen. Az előző esti bemelegítő parti alkalmából a sokat látott Dynamo klubba eljutni pedig, mondhatni, felért egy zarándokúttal valamely hírneves vallási kegyhelyre. /Fotó: Cristophe Brysse/
Turisztikai szempontból Eindhoven nem bővelkedik látványosságokban, belvárosa ellenben (a PSV stadiontól indulva) egy komplett bevásárló-és szórakoztató-központ. Itt található a legendás klub is – mintha csak a Vörösmarty téren járnánk! –, amely a messzemenőkig igazolta várakozásainkat. Kényelmesen megközelíthető, hangulatos és technikailag is kifogástalan hely, méltó régi nagy híréhez! Valami ilyesmi jelenséggé nőhette volna ki magát Pesten a szép emlékű és ezerszer visszasírt Kultiplex (amely még kialakítását tekintve is hasonló volt), ha nem olyan állapotok uralkodnának nálunk, amilyenek…
Ilyen eszményi körülmények között élvezhettük tehát a Diamond Head műsorát. A brit heavy metal új hullámának alapcsapatában mára egyedül Brian Tatler gitáros maradt meg az őstagok közül, a születésnapját aznap ünneplő Rasmus Bom Andersen énekes a fia lehetne, ám az ötös a legkeményebb vizsgán is átment. Tudniillik olyan közönség előtt kellett bizonyítaniuk, amelynek jó része még eredetiben, nem pedig a Metallica feldolgozásában ismerhette meg a Helplesst vagy az Am I Evil?-t. Ezzel egyébként az egybegyűltek átlagéletkoráról szintén elég sokat elárultam… A fiatalabbak időnként szabályos pogót robbantottak ki az első sorokban, a csúcs viszont a „helyi Rockfater” volt, aki a klasszikus stretch nadrág - magasszárú fehér sportcipő kombóra fittyet hányva szandálban, zokni nélkül nyomult! A régi sulis speed / thrash metal második-harmadik vonalába sorolható New York-i Toxiknak ilyen feelinges buli után kellett volna alaposan felkorbácsolnia az indulatokat, de sajnos besült a mutatvány. Az alapító Josh Christian gitáros és Shane Boulos bőgős minden tőle telhetőt megtett, ők ketten derekasan küzdöttek a frontvonalban, Charles Sabin énekes (Zámbó Árpy kiköpött hasonmása) azonban a banda kerékkötőjének bizonyult. Állandó sikoltozását nem könnyű elviselni, a fő bajt mégis az jelentette, hogy a fickó az Anthraxbe 2005-ben visszavett Joey Belladonna minden akkori színpadi vergődését mélyen alulmúlta. Komolyan félteni kezdtem miatta a zenekart a másnapi fellépéstől…
Hát, félteni ugyan nem kellett őket, mint kiderült, ám azt sem állíthatom, hogy a szabadtéri nagyszínpadon lenyűgöztek volna. Charlie papa jobban elengedte magát és nem feszengett olyan kínosan, mint előző este, de azért közel sem rázódott vissza a frontemberi szerepkörbe úgy, mint Joey a visszatérése óta. A szett egy dal híján ugyanaz volt, mint a klubban, végigszántottak a három számos idei EP-jükön (Breaking Class) és sort kerítettek a mindenható Black Sabbath Symptom Of The Universe-ére is. Összességében afféle kuriózumnak könyvelhető el a felbukkanásuk, bár annyit még hozzáfűznék, hogy ha a mostani borítójuk és háttérvásznuk, valamint szövegeik is olyan látnoki erejűek lesznek, mint a két kultikus lemezük volt anno, akkor az Egyesült Államoknak lassan bealkonyul!..
Előttük a még mindig elbűvölő Anneke van Giersbergen – a helyi White Boy Wastedről lemaradtunk – igézett meg két The Gathering örökzölddel, egy The Gentle Strom nótával és a készülő Vuur debütalbum pár tételével (a dobok mögött Ed Warby!). Utóbbiakat illetően a „Gyülekezettel” való párhuzam eleve adja magát az ének miatt, noha egy szimfonikus elemektől mentes The Gentle Storm ugyanúgy lehet összehasonlítási alap. Névbejáratónak tekintendő ez a kis vegyes ízelítő, az In This Moment We Are Free - Cities októberi megjelenése és az Epicával közös turné által rögzül majd véglegesen a köztudatban a Vuur. A negyedikként érkező Prong, mintegy emlékeztetve a népet arra, hogy a hőskorban már játszott a Dynamo-n, a Primitive Origins EP (!) Disbelief dalával indított. A nem egészen két perces hardcore / punk zúzda ellenpólusa a friss Divide And Conquer volt (napokon belül jön a Zero Days korong), a kettő között meg az 1990-es évek nagy nótáit tolták Tommy Victorék, három közelmúltbeli szerzeménnyel megtoldva. Trió lévén persze nem képes hatalmas felhajtást csapni a deszkákon a banda, a főnök gitárja ellenben olyan vastagon és tért ölelően dörgött, ahogyan egyedül ő tudja megszólaltatni.
Az Entombed A.D. is pontosan azt tette, amit ilyen alkalmakkor tennie kell: az a három jelenkori „utótagos” darab rögtön az elején letudva, majd a Living Deadtől a záró Left Hand Pathig csupa korai alapnóta, amennyi talán még az 1997-es eindhoveni programban sem szerepelt… Klasszikus skandináv death metal bulit láthattunk a csapatra jellemző szünet nélküli szinkronizált fejrázással és L.G. Petrov mániákus bömbölésével. Nem ők szóltak a legjobban a nap folyamán, de legalább megvolt a hangzásukban a kellő kosz. Az Exodus esetében, tetszik vagy sem, már évek óta nem eseti jellegű megoldás, hanem állandó, bevett gyakorlat, hogy Gary Holt alvállalkozónak adja ki a saját feladatkörét Slayer-beli elfoglaltságai miatt. Nincs baj a Kragen Lum gyerekkel, ügyesen megtanulta a leckét és jól mutat a színpadon (a csordázásból is kiveszi a részét), csak hát így korántsem teljes a kép. A dalokkal viszont nem tudtak mellélőni a Bay Area hősei. Arányosan váltogatták a régi és az újabb számokat, amelyek között a kirobbanó formában lévő Zetro Souza a komikusi képességeit is megcsillogtatta. A Blacklist - War Is My Shepherd - Bonded By Blood - The Toxic Waltz sor az egész DMF 2017 egyik csúcspontja lett számomra, de a Children Of A Worthless God is előkerült a Rob Dukes-korszakból. Jópofa húzás volt, ahogy a végén a színpadra hívtak két kisgyerkőcöt és gitárt akasztottak a nyakukba, no meg a poénos „Make Dynamo great again” pólófeliratért is jár a „lájk”…
Devin Townsend műsorából egyéb kötelezettségeink miatt csak az Annekével előadott utolsó három nótát élvezhettük végig. A közös produkció ötlete mondjuk kézenfekvő volt a helyszínt és a két művész közötti szoros barátságot tekintve, de pont olyan szépen sült el, ahogy vártuk. A Testament élőben rendszerint a rossz megszólalással szívatja meg az embert, amit ezúttal sikerült kiküszöbölni, azonban a technikai gondok miatt elhúzódó átszerelés folytán nemcsak velünk, de magukkal is csúnyán kiszúrtak Chuck Billyék. Írd és mondd, hat (!) dalra voltak ugyanis kénytelenek redukálni a szettjüket s így hiába reprezentálta a díszlet a tavalyi Brotherhood Of The Snake albumot, nem jutott idő sem arra, sem az utóbbi anyagokra. Maradt az 1992-ig tartó periódus terméséből való szemezgetés. Príma hangminőségben dübörgött a „kivonatolt Ótestamentum”, az intróstul elővezetett Electric Crownnak különösen örültem, de ennyivel azért nyilván nem laktunk jól. Mindegy, legalább az eső elkerülte a környéket, nem úgy, mint az első itt jártuk során, kereken harminc esztendeje, ahogyan arra Chuck egy csapadékűző „fuck the rain” kiszólás kíséretében visszaemlékezett.
A Gojira szerencsére képesnek bizonyult maradéktalanul kiköszörülni a csorbát. Az ő headlinerként való csatasorba állításuk a jelenlegi státuszukat figyelembe véve azzal együtt is abszolút indokolt, hogy ők itt elsőbálozónak számítottak és jóllehet az idősebbeket sem hagyták hidegen, rájuk elsősorban már a fiatalabb korosztály mozdult meg. A különbség abban is mérhető volt, hogy míg előbbiek az ördögvillát formáló kézfejüket tartották folyvást a magasban, addig utóbbiak – a kor szelleme, ugyebár – a szuperokos kütyűiket… A franciák most nem bíbelődtek feldolgozásokkal, ehelyett pusztán a saját nótáik erejére és a mesterien alkalmazott fényekre hagyatkozva, bődületes sounddal megtámogatva koronázták meg az ez évi Dynamot. Az eddigi pályájukat korrekt módon átfogó program, ideértve a járulékos show-elemeket (Mario Duplantier dobszólója és vokalistaként való szereplése az Oroborusban) is, lényegileg nem tért el az aktuálistól, viszont a tűzijáték itt valóban értük / általuk került bevetésre. Részünkről a buli az Eindhovent útba ejtő zenekarok kvártélyaként is gyakran funkcionáló, sőt klubot is üzemeltető szálláshelyen folyatódott a Toxik és az Exodus néhány tagjával, majd irány a reptér és a reggeli járattal haza, tényleges és átvitt értelemben vett többletsúllyal – azaz merch cuccokkal és pazar koncertélményekkel – rogyásig megrakodva.
A tavalyhoz képest egyharmaddal több látogatót vonzó rendezvény a maga okosan összeállított, színvonalas felhozatalával és minden szempontból vérprofi lebonyolításával újfent öregbítette a jó hírnevét. Nem szükséges különösebb jóstehetség ahhoz, hogy előre lássuk, jövőre is szépen fogynak majd a belépők és bár 2018-ra csak az első ezer jegy váltható meg az eddigi áron (az első hivatalosan bejelentett fellépő az Annihilator), utána az emelés sem lesz vészes, szóval ár-érték arányban szintén topligás a Dynamo továbbra is. Ahogy a fesztivállal kapcsolatban mondani szoktuk: „A NÉV KÖTELEZ!”
Fotók: Dynamo Metal Fest Facebook. További képek ITT.
