Évek óta nem fordultam meg a Szigeten. Az indokokat, gondolom, nem kell részleteznem; aki hozzám hasonlóan hanyagolja a bensőséges hangulatú Diákszigetből nemzetközi népünnepéllyé terebélyesedett mega-giga-fesztivált, nyilván ugyanazokat az érveket hozná fel. Persze mielőtt bárki beszűkültséggel vádolna, nem az ún. RockStation-kompatibilis előadók akut hiánya az elsődleges gondom, mert mondjuk a holland Caro Emerald jazz-pop produkcióját kifejezetten élvezetesnek találtam (megbízható ízlésű ismerőseim hívták fel rá a figyelmemet) – igaz, annak is vagy öt esztendeje már…

Most mégis erőt vettem magamon, mert érdekelt, hogyan teljesíthet élőben egy ízig-vérig amerikai – értsd: származás szerinti, továbbá az ottani sikerreceptnek megfelelően hathatós produceri segédlettel felépített és az ottani tömegízlést tükröző / kiszolgáló –, ám ezzel együtt szerethető csapat, amellyel szemben első magyarországi jelenése (no meg közkedveltsége) okán eleve indokoltak voltak a komoly elvárások.

Nos, a legkevesebb, ha azt mondom, nem ez lett a legideálisabb alkalom a The Pretty Reckless-szel való ismerkedésre. Taylor Momsen énekesnő, akitől előzetesen azt vártam, hogy dögös vadmacskaként támad le mindnyájunkat, színre lépésekor szemlátomást rosszulléttel küszködött. Az aktuális európai túra első állomásáról lévén szó, betudhatjuk ezt akár a hosszú repülőút okozta időzóna-betegségnek (a.k.a. jetlag) is, de a lényeg, hogy a remélt frenetikus hatás bizony elmaradt. Hősnőnk nem csupán a hangjával és az energiájával spórolt, de rögtön a nyitó Follow Me Downból egész sorokat hagyott ki. Becsületére váljék, hogy ilyen balsikerű rajtot követően valamelyest összekapta magát, és ha teljes értékű show-t nem is nyújtott – időnként a háttérbe húzódott vagy leült a dobemelvényre szusszanni egyet –, azért igyekezett nem cserbenhagyni az érte összesereglett, általa „Budapest” gyűjtőnéven emlegetett tömeget. A „one of the best crowds ever” kitétel ily módon egyértelműen annak szólt, hogy ezt a bulit igazából a nagyérdemű mentette meg. A közönségen valóban nem múlott semmi, az ő lelkesedésükön tényleg érződött, hogy a pokolba is követnék a bandát (Going To Hell, ugyebár), egy felvarrókkal teleaggatott ujjatlan farmermellényben díszelgő srác egyenesen arról faggatott még az elején, lesz-e szerintem moshpit…

Megjegyzem, ezt az egész Momsen-kérdést azért tartottam fontosnak ennyire részletesen tárgyalni, hogy elejét vegyük az olyan vélekedéseknek, miszerint a csaj egyszerűen szétcsapta magát. Amennyire hajlamosak vagyunk ugyanis az effajta rosszhiszemű következtetések levonására, annyira elhamarkodott és nem is mindig megalapozott ítélkezések ezek. Más kérdés, hogy Johan Edlund komának (Tiamat) az egy nappal azelőtti Brutal Assaultos fellépésen elővezetett, azóta Youtube-videókon is csodálható alakítása kapcsán speciel helytállóak.

TPR-ékre visszatérve, a hangszeres szekció is próbált kozmetikázni valamit az összhatáson. Ben Phillips gitárosról kiderült, hogy az énekhangja sem rossz és a bozontos Jamie Perkins dobos is láthatóan nagy elánnal játszott. Mark Damon basszert ellenben, aki kiállását tekintve sem egy markáns egyéniség, a csapnivaló hangzás folytán inkább csak látni lehetett. És ha már itt tartunk, a tompa alig kivehető sound szintén a banda ellen dolgozott, főképp a balszerencsés Taylor orgánuma veszett el olykor a sűrű hangkásában. A végén Momsen kisasszony még gitárt ragadott és jött a finálé a hangulatos Take Me Downnal, bár ez csak amolyan becsületgólt ért már.

Szóval ez a koncert nem volt éppen meggyőző. Kárpótlásul ajánlom a Stone Sourral közös turné decemberben esedékes bécsi állomását.
(A képek nem a helyszínen készültek)