Örültem volna, ha a tegnapi Depeche Mode buli után kaptam volna időt arra, hogy aludjak egyet a látottakra - hallottakra, mivel a tavaly májusi koncerttel végre olyan emlékeket sikerült felszínre hozni, ami felért egy emocionális cunamival. Nagyon élt a banda - egytől egyig mindenki - remek volt a vetítés, és a Groupamában úgy szólt a basszus, ahogy az egy szintipop csapat esetében elvárható.
Aztán alig telt el kis idő, és kiderült, télen ismét visszatérnek, majd nemrég az is kiderült, hogy a Volton ismét fellépnek. Erre már erősen felvontam szemöldököm, mert ennyit a Tankcsapda nem jár Pesten, nemhogy egy A kategóriás banda, pláne a Depeche Mode! Ennek oka kell, hogy legyen. Tán kacérkodnak a befejezés gondolatával? Tudnak valamit, amit mi nem? Esetleg sok pénz ment el a lovin? Fel kel tölteni a kiapadt éléskamrát? Hogy lehet ebben a korban bírni ezt a feszített tempót, amivel a turnézás jár? Amióta a zeneipar átállt a lemezbevételekről a koncertbevételek maximalizálására, jelentősen átalakult minden ország koncertkínálata.
Persze tudjuk jól: a Depeche Mode szívében ugyanolyan kiemelt helyet foglal el a hazai közönség, mint fordítva, de azért naivnak sem szabad ám lennünk, és nagyszerűségünknek betudni ezt az intenzív figyelmet. Itt a pénzcsináló gyár kapcsolt turbó fokozatra, és Martinék mindent alárendelnek, hogy a gépezetből ne fogyjon ki a szufla. Szóval egy szuper májusi koncertet követően kell most elmondanom, két órával azután, hogy a Papp Lászlóban elhalkultak a fények, mit tudtak adni ismét, 8 hónap elteltével a basildoni srácokból lett urak.
Számomra mindent felül ír az a tudat, hogy erre a koncertre a lányaink is velünk tartottak, akik eddig még nem látták, de annál többet hallgatták a Depeche Mode-ot. Az ember igyekszik az általa értéknek titulált rajongását átplántálni az utódaiba, szerintem ez egy nagyon nemes feladata egy szülőnek. Persze kétlányos apukaként sem a hardcore, sem az egyéb extrém zenei stílusok nem találtak követőkre, de azért úgy gondolom mindketten leválogatták, és elsajátították az értékes dolgokat. Örömmel tölt el, hogy a 8 éves és 17 éves lányommal tudok hallgatni Smithst, Morrisseyt, AFI-t, Misfitset, és persze nagyon sok Mode-ot.
Tehát ha én nem is voltam olyan lelkes ma, mint májusban, a tudat, hogy végre ők is megtapasztalhatják, pont ott, azon a szent helyen, ahol az apukájuk, még a BS-ben megtapasztalta '88-ban, 13 évesen, hogy milyen látni azokat a zenészeket, akiket addig csak videó-felvételről látott az ember, az egy nagy pluszt adott nekem. Persze más volt akkor DM fannak lenni, és más most. Keserű a szám íze, amikor körbenézve egy teli stadionban, egykedvűen üldögélő embereket látok körös-körül, miközben azok a dalok szólnak, amiért jómagam is itt vagyok. Elfogadom, hogy mindenkinek más-más a vérmérséklete, másként éli meg a történéseket, de elképesztően közönyösek néhányan, és nem is értem, vajon miért jönnek el. Társadalmi esemény? Sikk megjelenni? Haver hozott a cégtől ingyenjegyet? Mindegy is, lelke rajta mindenkinek, hogy osztja szét a jegyeket. Én a lányaimat akartam boldognak látni, és ez sikerült is, így számomra ez a koncert erről marad emlékezetes.
Mert ha csak rátekintek a setlistre, azt kell látnom, hogy a két buli között alig volt eltérés, ami ritka elszomorító dolog. Nem akarom copy/paste idetenni a legutóbbi cikket, de már ott is hiányoltam az újdonság varázsát. Persze a Cover Me ugyanolyan hidegrázósan csodálatos volt és újnak hatott, mint ahogyan a Going Backwords is remek nyitónóta, és persze a Never Let Me Down Again-t sem lehet kihagyni, sőt, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva ismét élveztem a Home-ot, még a libabőr is működött, de bealudtam a Barrel of a Gun-tól, az A Pain That I'm Used To sem dobta meg a pulzusom, az Insight-ról már nem is beszélve.
Viszont bitang jól esett hosszú idő után élőben hallani a Uselesst, talán a legjobb pillanata volt számomra az estnek, és a lányaim miatt tudtam élvezni ezredszerre is a Personal Jesust, mert tudtam mennyire várják. A Where's the Revolution semmitmondását tényleg csak egy 8 évesnek lehet eladni, viszont a Useless mellett a másik nagy favorit a Strangelove akusztikus előadása volt, by Martin. Igazán felpezsdültem tőle, sokkal több ilyen váratlan húzást várnék tőlük, már csak maguk miatt is. Pokoli unalmas lehet eljátszani az Enjoy the Silence-et, hallgatni is az, a Stripped-et szintén, miközben ezer éve nem hallottam a People Are-t vagy a Blasphemous Rumourst. Az In Your Room talán AZ a nóta, amire minden egyes alkalommal szükségem van (és a Behind the Wheel lenne a másik, de az sajnos ma sem volt), hiszen Dave talán legszemélyesebb darabja, ami sosem nélkülözi a kellő súlyt, eléri a kívánt hatást, és valljuk be, sokunk küzd a maga démonaival, jó ezt hangosan kiénekelni magunkból. Az It's No Good ismét nagyon lelkesítő volt, a Precious pedig felesleges. A ráadás 4 szám annyira erősre sikeredett (Question, Walking, Strangelove, Personal), ami után simán fülig érő szájjal sétáltunk ki a nyomorúságos pesti éjszakába. A májusi setlisthez képest 7 szám volt az eltérés + a David Bowie cover, de amíg májusban 22, most csak 20 szám hangzott el. Valljuk be, ez elég vékony. Szerintem.
És akkor nézzük, miért nem tud az ember rossz szájízzel visszagondolni egyetlen Mode koncertre sem. Teljen el akármennyi év, forduljon őszbe a hajunk, növesszünk pocakot, szülessen unokánk, essen ki alólunk az első generációs Swiftünk, Martin L. Gore-t és Dave Gahant látni, mindig kivételes élmény. Imádtam őket kölykökként, imádtam őket junkiekként, és imádom őket meglett férfiemberekként. Aztán ott volt Vince Clarke, ez a zenei zseni, akit követett a még nagyobb géniusz Alan Wilder, és az ő helyükön jó ideje a zenei multitalentum, Peter Gordeno terpeszkedik. Érthetetlen, hogy nem válhatott belőle hivatalosan 4. tag, elképesztően sokat tesz ahhoz, hogy a Depeche Mode 2018-ban is az lehessen, aki. Christian Eigner ugyan fogyó lendülettel, de változatlan lelkesedéssel csépelte a bőröket, rajta még sosem múlt egyetlen koncert sikere sem. Ha jól láttam Andy Fletcher is ott volt....
Az este után nyugodtan hajthatom álomra a fejem, mert alkalmam volt átadni a gyerekeimnek valamit abból, amit úgy hívnak: Depeche Mode. Ha nem is érezhették már azt, mint én 1988-ban, egészen biztosan elkíséri őket a mai élmény életük során. Ezért már megérte!
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.
