Bármennyire is szürreális képet fest az alcím, most nem egy vicc fog következni. Ígérem minden furcsa utalás értelmet fog kapni azok számára is, akik nem voltak jelen eme kellemesnek ígérkező őszi estén.

Szeptember 28-án indult a Barba Negra Club nyolcadik és ezúttal is szép reményekkel induló szezonja, melynek kezdetét számomra ez a koncert jelentette, ami már csak azért is meglepő, mert sem a Leaves’ Eyes sem  pedig a Kamelot név hallatán nem tör rám a fokozott nyáltermelés. Joggal merül fel a kérdés, hogy akkor mégis mi a jó francért nem találok valami más programot kedd estére? A válasz igen egyszerű: életem párja számos nő társával egyetemben él-hal a Kamelotért és ha már volt olyan drága, hogy zokszó nélkül velem tartott például egy Sick Of It All koncertre, miért is ne viszonoznám ezt a gesztust.  És a legszebb az egészben, hogy nem bántam meg, sőt…

Elina, aki nem Liv és a viking, aki mobilozik

A Leaves' Eyes vitorlását a norvég Theatre Of Tragedy egykori énekesnője férjével és annak Atrocity-beli csapattársaival indította el és 13 éven át tartott a közös út, míg végül 2016-ban egy váratlan fordulat következett: Liv Kristinét a finn Elina Siirala énekesnő váltotta fel a Leaves' Eyes zenekar élén. Innentől nyilván sok volt a kérdőjel a rajongók körében, hisz egy hirtelen csere a fronton minden esetben rizikós lépés, ráadásul nem éppen zökkenőmentes válásról beszélünk.

Azóta eltelt két év és az idén megjelent Sign of the Dragonhead lemezzel az új felállás már stúdió fronton is bizonyított és bármennyire is jó szívvel emlékszem vissza a Theatre Of Tragedy korai munkásságára minden elfogultság nélkül ki merem jelenteni, hogy Elina jó választásnak bizonyult. Egyaránt hitelesen képes énekelni a régi és új dalokat, úgy, hogy önmagát adja, ami az összképet tekintve több, mint megnyerő. Alex esetében viszont a kevesebb talán kicsit több lenne. A közönség mobillal videózása egy darabig poén és kedves gesztus, de egy bizonyos szint után elég komolytalan, ugyanúgy ahogy a harci vértezetben való megjelenés és a “pózolj karddal” lehetőségek kimaxolása.

A setlist fele értelemszerűen az új albumra koncentrálódott, a másik felében a Liv által fémjelzett korszak hívei is megkapták a magukét. Összességében az időben érkező nagyérdemű egy rövidre szabott ám tartalmilag teljes értékű koncertélményben részesülhetett.

A hörgős lány, a tűzoltó, két félig magyar fickó és akik a húrokat bűvölik.

A Kamelot csapata nem először teszi tiszteletét nálunk és bízom benne, nem csupán egy jól felépített illúzió, hogy az átlaghoz képest valamivel több figyelmet és lelkesedést szentelnek kis hazánk közönségének. A feltételezés naivnak tűnhet...vagy talán mégsem, figyelembe véve, hogy ezen az estén két félig magyar zenész is helyet foglalt a deszkákon és még a zenekar aranytorkú énekese Tommy is megtanult magyarul...háromig számolni.

Lehet arról vitatkozni, hogy a Kamelot zenéje mennyire metal, ám az vitathatatlan, hogy amit művelnek azt rendkívül professzionális módon teszik. Kezdjük a látvánnyal: A fények csodálatosak a színpad felépítése pedig  remekül tükrözi a zenekar arculatát és mégsem túlzó, vagy uram bocsá’ giccses.

És a “szereposztás” működik.

Bár “még csak” hat éve került a két énekesváltást is átvészelő csapat frontjára a svéd illetőségű Tommy Karevik, az aktuális turné apropóját nyújtó, április 6-án megjelent The Shadow Theory már a harmadik vele készült album és a színpadon is magabiztosan tartja a frontot, még azzal együtt is, hogy az Assassin's Creed világát idéző öltözetbe bújt dalos kedvű tűzoltó inkább emlékeztet egy Brodway musical főszereplőjére, mintsem egy tipikusnak nevezhető rock / metal énekesre.

A “jófiús” karaktert remekül ellensúlyozza az időnként a színen felbukkanó igen csinos vendégszereplő, Lauren Hart (Once Human) énekesnő, aki már a The Shadow Theory lemezt is színesítette hol lágy, hol kifejezetten tekintélyt parancsoló orgánumával. Érdekes kontraszt, hogy ez a látszólag törékeny teremtés annyira képes odatenni magát, hogy “tökösebbnek” tűnik, mint a srácok együttvéve.

Számomra a legszimpatikusabb fazon a basszer Sean Tibbetts, aki sajátos karakterével és humoros megmozdulásai mellett is igen komoly játékával feltűnés nélkül lopja a showt, nem is beszélve a két félig magyar származású szereplőről a billentyű virtuóz Oliver Palotai és a dobok mögött helyet foglaló „új arc” Alex Landenburg (aki többek közt az Annihilator és a Mekong Delta soraiból lehet ismerős) összjátékáról. Az alapító Thomas Youngblood gitáros teljesítményét pedig jelen sorok olvasóinak remélhetőleg nem szükséges külön részleteznem.

A setlist alapját az új lemez mellett a 2015-ös Haven albumra építették, ám a közel két órás műsor alatt a korai évek remekei is felbukkantak, viszont hogy némi negatívum is említésre kerüljön: a hangosítás tekintetében lett volna mit javítani az arányokon.

Összességében nem rajongóként érkeztem erre az eseményre és nem is aként távoztam, ám ezzel együtt is egy remek koncert élménnyel lehettem gazdagabb. Soha rosszabb kedd estét!

Fotók: Slashley Photography, a képek nem a helyszínen készültek.