Egy éve járt Budapesten először a Zeal & Ardor, és elég mozgalmasan telt számukra ez a 365 nap. Megjelent a második lemezük Stranger Fruit címmel, ami mögött kiadó is áll, a zenekar most már inkább működik tényleges zenekarként, mintsem szóló projectként, idén nyáron pedig a legtöbb nagy nevű rock/metál fesztiválon ott voltak. Szóval a Zeal & Ardor magabiztosan haladt egy év alatt a széleskörűbb ismertség felé. Mindezt úgy, hogy tettek is érte.
Nagy kérdés volt számomra, hogy mennyi van ebben a formációban. Az tagadhatatlan, hogy az elmúlt évek legeredetibb zenekaráról van szó. Merthogy, ha tíz éve azt mondta volna valaki, hogy 'haver, itt egy banda, aki keveri a bluesos soul zenét a black metállal! Ördögimádó szövegekkel!', hát... nem lettem volna abban biztos, hogy ennek van létjogosultsága. Pedig! Az első lemezük, a Devil Is Fine kilóra megvett, a tavalyi A38-as bulijuk meg ott volt 2017 legemlékezetesebb pillanatai között, és kíváncsian vártam, hogy az akkor még éppen felívelőben lévő hype, ami körbe lengte őket, hol jár most.
Az estét egyébként a finn Nyos zenekar kezdte. Én meg szívesen beszámoltam volna róluk, de az optimista hozzáállásom, miszerint a banda a 20:00-ás kezdésére úgyis ráhúznak még egy jó tízest percben mérve, és, hogy simán leérek az Akváriumba 15 perc alatt nem volt épp kifizetődő. Fél órával a kiírt kezdés után, már csak andalító zongora szólamok, és a kábeleket szorgosan összetekerő emberek látványa fogadott a színpadra nézve. Szánom-bánom linkeskedésem, mert a Nyos eléggé érdekesnek tűnt előzetesen csekkolva.
De azért nem volt kétséges, hogy a Zeal & Ardor vonzotta be az Akvárium kistermébe a szép számú közönséget. Ha megnézzük, hogy kik képesek ténylegesen nagy tömeget megmozgatni a rock/metál színtéren, hogy kik azok a zenekarok, akiknek a neve még mindig a legnagyobb betűkkel van kiírva a fesztiválokon, azt láthatjuk, hogy az átlag életkor 30 év felett van (már az együttesek fennállását tekintve). Ahogy körbe nézünk, nem nagyon történt sok minden az elmúlt 20 évben a színtéren. Ebben a közegben pedig tényleg üdítő, hogy van egy olyan zenekar, aki valami újat próbál létrehozni.
A kezdés kapásból felidézte bennem a tavalyi koncertet. Ahogy az intró elkezdődik, a félhomályos, füsttel befújt színpadon fekete csuklyás alakok jelennek meg. A koreó hasonló volt egy éve is, a folytatás volt viszont az érdekes, ugyanis anno egy (friss) albummal a hátuk mögött, az akkor még csak alakuló háttércsapattal, és nem túl sok koncertezési tapasztalattal igen szűk volt a mozgásterük. Mondjuk ennek ellenére az is egy kiváló koncert volt. Most viszont volt merítési lehetőség, főleg, hogy a Stranger Fruit lemezbemutatójaként funkcionált ez az este.
Az intró után viszont leginkább az első lemez tételei kerültek elő leginkább. In Ashes, Come On Down, Blood in the River, közbeszúrva egy Servants az új lemezről. Az meglepő volt, hogy ahelyett, hogy jó diákként eljátszották volna a trekkeket, koncertre voltak hangolva a dalok, belecsúsztak plusz ütemek, plusz szólók, a közönség pedig egy emberként bólogatott, villázott, emelte a kezét. Rendesen bekezdett a Manuel Gagneux vezette banda, aztán rátértek a Stranger Fruit dalaira. Ebben a blokkban éreztem azt, hogy a zenekar fejlődés iránya nem feltétlenül a delta bluesos dallamosságban rejlik, sokkal inkább a fej letépő black és extrémebb metálban.
Ehhez pedig jól asszisztált a hátsó alakzat, és itt külön ki is térek a két vokalistára. Denis Wagner és Marc Obrist teljes átéléssel énekelt, és a legszembetűnőbb számomra az ő fejlődésük volt. A tavalyi bulin kicsit tébláboltak, keresték a helyüket, most viszont organikusan beleépültek a produkcióba. A koncert egyébként is elég jól szólt, a hangulatra sem volt panasz, és előkerült pár új dal is, ami szintén a szegelősebb fajtából való volt (elnéző mosoly jár Marco Von Allmen dobosnak hogy néha beleszaladt az erdőbe). A szett végére az új album slágerei jöttek (Stranger Fruit, Gravedigger's Chant, Built On Ashes, We Can't Be Found).
Az várható volt, hogy lesz ráadás (ugye az igazi sláger még hátra volt). Manuel őszinte mosollyal nyugtázta, hogy egy keddi napon ilyen buli jött össze, ilyen szép számú közönséggel, majd belekezdtek a Coagula-ba, és aztán jött a Don't You Dare, majd a zenekar hírnevét meghatározó Devil Is Fine. Ez az a dal mondjuk évtizedekig -joggal- fent fog maradni a metál történelemben. Kicsit lehet értük aggódni, hogy túl fog-e mutatni a zenéjük ezen az egy számon, és sikerül enélkül is extázisba hozni az egyre gyarapodó tömeget. Nekem a záró Baphomet alapján, és az élő előadás alapján a válaszom, az, hogy igen. Ez a koncert pedig bizonyítéka volt annak, hogy a zenekar jó úton halad afelé, hogy ne egy egynyári fellángolás legyen a sztorijuk, tele van még ez a társaság potenciállal.
FOTÓK: LÁNYI KRISTÓF. További képek ITT.
