Majdnem pontosan két évvel ezelőtt jelent meg a Ventum Iam Ad Finem Est című hatodik nagylemez. Nyolc olyan tétellel, amik egyenként tettek le a kisszékre, hogy combomba szúrt könyökömmel kelljen kitámasszam aláhulló államat. Súlytól hajlott gerincem végéről lelógó fejem alatt gondosan. Az első perctől az utolsó dalig, melynek címe ugye The Sixth Extinction. Ahhoz pedig nem kell Kántor kutya remek szimatjával rendelkezni, hogy ma már tudjam, ez egy kikacsintás volt a banda részéről, hogy a történet honnan folytatódik. Hiszen a most megjelent album címe, mint az említett utolsó szám címe is, pontosan ugyanaz. Ahogy maga a háttértörténet sem változott. A dolgok ma is ugyanabba az irányba haladnak. A Nadir zenekar pedig csak újabb bizonyítékot ad, hogy megtalálta azt a végtelenül komor, de mégis fenséges zenei nyelvet, amiben tonnányi tehetetlenséggel mozog együtt a külső és a belső valóság.