Hosszas várakozás után március 29-én jelent meg az extrém metal supergroup Vltimas bemutatkozó lemeze, a Something Wicked Marches In. A triót Rune „Blasphemer” Eriksen (ex-Mayhem, Aura Noir) gitáros, Flo Mounier dobos (Cryptopsy) és minden death metal frontember keresztapja, David Vincent (ex- Morbid Angel) basszeros, vokalista alkotja. Fenti zenekarokkal mindhárom sötét Úr örökre beírta magát a brutális zene történelemkönyvébe.
Blasphemer a norvég black metal legendánál szolgált és alkotott 15 évig, Flo a kanadai übertechnikás death metal csapat kalapácsa, David pedig a floridai death metal legenda első négy lemezével, a rendkívül megosztó (azaz a többség által bűn rossznak tartott) Illud Divinum Insanus albummal, valamint néhány hírhedt nyilatkozatával szerzett magának hírnevet. Nem mellesleg a kultikus Terrorizer két lemezén is pusztított, a The Head Cat rockabilly csapatban Lemmy helyét vette át, az I Am Morbiddal pedig a korai Morbid Angel klasszikusokat turnéztatja.
A három kultikus figura közös munkáját nyilván nagy várakozás előzte meg, főleg, hogy egyikük sem az egy helyben topogó, kompromisszumkereső, a biztos sikert megcélzó hozzáállásáról híres. Személy szerint az Illud lemezről 5-6 dalt nagyon bírok, a többi felejtős, de a metal közegbe azt a lemezt kiadni nem volt egy gyáva dolog.
David említette egy interjúban, hogy a kémia jól működött köztük, a földrajzi távolságot legyőzve több alkalommal is az ő hazai pályáján, Texasban bútoroztak össze zenélni.
Róma, a birodalommá nőtt város mitológia szerinti alapításakor a latin ábécében az „U” hangot a „V” jelölte. A banda neve így Ultimasnak ejtve „legmesszebb”, „utolsó”, illetve „valamin túl tartózkodó” jelentéssel bír. A lengyel Zbigniew M. Bielak (többek között: Ghost, Paradise Lost, Bölzer) által készített látványos, nem tucat borító valamiféle összeomlott, kaotikus, őrült, eltorzult ókori metropoliszra emlékeztet.
Zeneileg az anyabandák közül számomra a Mayhem hatása a legszembetűnőbb. Ha belegondolunk, hogy Hellhammer és Sandoval mekkora dobos istenek (vagy inkább démonok...), akkor nem meglepetés, hogy itt is elit dobos üti a cájgot.
Hivatalosan death metalként jellemzik a 38 perces anyagot, de a fent említett Mayhem vonal, illetve gitárhangzás miatt nekem ez nem egyértelmű, van itt bőven black-es hatás. Ha nagyon be kellene lőni a lemez vonalát, akkor valahol az Illud ipari jellegtől mentes, death metalosabb dalainak, némi morbid Domination beütésnek, valamint Blasphemer korábbi témáinak (legyen mondjuk a Grand Daclaration Of War vonala, csak annál befogadhatóbb formában) istenkáromló mixtúrája lehet a megoldás az elit dobolással megfejelve.
A címadó nótával indul a lemez, közepes tempóval, aztán megérkezik David és indulhat is a bólogatás. Kiváló darab. Második csapásként sújt le a Praevalidus, vagyis az „elhatalmasodott bűn”. Erősebb a Mayhem hatás, de a nóta második felében felszínre kerül a Morbid Angel örökség is. A metal tucat címmel ellátott, de közel sem tucat nóta, az emberiség anyatermészet általi elpusztítását vizionáló, azt ünneplő Total Destroy az egyik legintenzívebb támadás a lemezen. Trükkös dalcímmel operál a Monolilith, sejtésem szerint a monolit szóból és a mitológiai Lilith nevéből összegyúrva. Lilith a nagy magasságok szelének sumér istennője, akinek a világ teremtésében volt némi szerepe, és akit végül gonoszsága miatt száműztek az édenkertből. A zsidó hagyomány szerint Isten Ádám mellé Éva előtt Lilithet szánta, aki azonban a férfinak alárendelt szerepet nem fogadta el, így az Édent elhagyva a sivatagba távozott és számos utódot hordott ki. Öntudatos, erős asszony, vagy démon, esetleg a vámpírok ősanyja? Talán mindhárom egyszerre. Maga a dal lassabb, vonulós, hangulatos tétel, a felbukkanó tiszta, színpadias ének jól áll Davidnek.
Vokálja mindvégig közelebb áll az Illud vonalához, mint pl. az Altars of Madness sötét hurrikánjához. Ha már hurrikán, a floridai death metal császárok korai lemezeire jellemző sötét, fortyogó káoszt itt ne keressük, annál jóval letisztultabb az összkép. Aki látta Vincent mestert koncerten, az tudja, hogy nem áll messze tőle a teatralitás, ez pedig ezen a lemezen is érezhető. Folytatásként az egyszerűbb dalcímmel, gyors tempóval, sok két lábdobos támadással bombáz a Truth And Consequence, ezt követi az egyik leghangulatosabb darabként a sok jóval nem kecsegtető, Last Ones Alive Win Nothing black-es gitárjaival.
Szélvészként kezd az Everlasting, hogy a refrén után belassulva újra a jöjjön a vihar. Ha már vér, az emberben rejlő őrdögöt idézi meg a Diabolus est sanguis. Vincent ellenállhatatlan „Blood of devils in our veins” bömbölésével nyit és a későbbiekben sem vesznek vissza a kezdő lendületből, a refrén alatti kalapálás alacsony bioritmusú napokon is csúcsra járatja az energiaszintet. Minden akadályt eltávolítva, nem kifelé, hanem tovább menetelve zár a Marching On, a dalcímeket illetően keretbe foglalva a lemezt.
Összességében a három vérprofi és a színtéren nagy hatású extrém metal zenész lemeze csemege a fenti zenekarok, a brutális, mégis sajátos hangulattal, atmoszférával rendelkező zenék kedvelőinek. Ahogy a legtöbb zenét, ezt is fülessel az igazi élmény hallgatni. Remélhetőleg egy turné keretében is tanúi lehetünk annak, ahogy a trió élőben is elszabadítja az elemeket.
