Most májusban jelent meg a Bad Religion Age of Unreason című tizenhetedik stúdióalbuma. Most májusban újra kellett gondolnom a viszonyomat a mainstream punkkal.
Ha valaki, akkor én aztán be vagyok oltva pop punk ellen. Pedig a sátán lássa lelkem, igazán próbálkoztam. Kaptam kölcsönbe, meg ajándékba régen CD-ket a barátaimtól, becsülettel hallgattam őket, mi több, még élőben is szereztem tapasztalatot, mentem a spanokkal koncertre. Nem mondom, hogy képtelen voltam élvezni a gyors ütemű, dallamos, egyszerű összetételű nótákat, inkább úgy fogalmaznék a görcs rángatta örökösen minden agysejtemet az undor és az idegbaj mezsgyéjén. Erre rám osztották, hogy merüljek el az egyik, eme rendellenességet megalapozó, mételyezett táptalajt nyújtó legendában, és számoljak be a legújabb baklövésükről. Olyan vonakodással indultam neki az Age of Unreasonnek, mint Abbath a Vengaboys koncertnek. Természetesen meg voltam már előre győződve róla, hogy mindenben teljes mértékig igazam van, ez már hallgatás előtt egy vödör fos.
Akkor hát nézzük mit érdemes tudni erről a bélsárról. Természetesen nem jöhetett volna létre, a már korábban is előforduló, drámai tagcsere nélkül. Megint van új dobos, lett új gitáros, meg van még a régi is. A korongot Carlos de la Garza producerrel vették fel, ami szintén újdonság. Az Epitaph Brett Gurewitz alapítótag saját kiadója. Egy időben indította a Bad Religion-nel (1980.) igazából maguknak, ám 1993-2001 között az Atlantic Recordsszal álltak szerződésben és akkor Gurewitz kiszállt 1994 körül, holott népszerűségük növekvőben volt, aztán visszaszállt, mikor az Atlantic-kal szakítottak. Úgyhogy így állunk, nagyon Epitaph van. Többek között ebből fakadóan telt el a Bad Religion történetének eddigi leghosszabb kihagyása most két lemez között, tudniillik a tagoknak számos egyéb fennkölt elfoglaltságuk akadt: kiadó, könyvírás, professzorkodás, side projektek. Brian Baker ekképpen nyilatkozott a szünetről: “A jó hír az, hogy ebben az 5 évben hihetetlen változásoknak lehettünk tanúi a világban a kaotikus kormányzati szituáció miatt, mely látszólag majdnem minden országra hatással van, tehát rengeteg tényről, eseményről írhatunk dalt. Van miből táplálkozni. Hagyományosan, a Bad Religionnek töretlenül feladata felfedni átszervezést igénylő társadalmi irányokat, felszólalni a jó és a gonosz ellentétéről. Szóval megjöttünk.”
Igen, megjöttünk. Bármennyire hadakoztam ellene, az Age of Unreason második újraindítása pillanatában vágott csattanósan tarkón a felismerés: aztafasz, ezt az anyagot príma hallgatni, élvezem! A jellemzően politikai, illetve szociológiai témákat boncolgató Bad Religionnek - számomra eddig diagnosztizálhatatlan módon - sikerült olyan mennyiségű érzelmet belefoglalnia a lemezbe, hogy engem is szabályosan kínoz közben a társadalmi helyzet. A dalszövegek komolyak, frappánsak, intelligensek, látszik belőlük, hogy ezek a srácok állati okosak. A dallamokkal mértéktelenül bánnak az ének terén, talán ettől olyan szívfacsaró. Megható a vokál, egyben tömeges óbégatásra, együtt ugrálásra hívogató, tehát amilyen egy pompás punk himnusz kell legyen. Akad bőven szépen elhelyezett gitárfutam, számomra mégis a lenyűgöző összecsengésben kitárulkozó háttérvokálok a megnyerőek. Ez egyébként mindig erősségük volt. Azonban ahogy elmerültem a korábbi alkotásaikban, az nem mozgatott meg enyhén sem. Nem tudnám megfogalmazni miben több az új kiadvány az eddigiektől, nekem mégis eltérő. Talán tényleg tömérdek ihletet kaptak a világból, illetve valóban kurvára ki lehetnek akadva Trumpra. A The Approach nóta egyenesen replay erőszakom áldozata lett, a Big Black Dog alatt pedig én is hangosan ugatok keserűen nevetve. Azt mondom, aki öklendezik a műfajtól, az is bátran füleljen bele az Age of Unreasonbe, még meglepődhet.
Fentebb tán futólag említettem, nem annyira vagyok a téma szakértője (sem kedvelője). Ezért tudakozódtam Dákó János cimborámnál, aki már akkor hírhedt punk rock rajongó volt, mikor 14 éves korunkban megismerkedtünk az iskolapadban, azóta sem változott. Felkértem, ugyan fűzzön immáron fel néhány gondolatot.
“Ez a zene tiszta, őszinte. Nem csak a dalszövegeket tekintve, hanem a harmóniáit követve. Magától értetődik, és mégis jó hallgatni. Olyan, mint egy közhely, ami nem tud elcsépelt lenni. Feszes, húzós, koherens, önazonos.
Sokszor használja ezt a rockabillys-rockos szólótémát: gyűrűsujj a G-húron, mutató az E-n, 2 bund különbséggel. Mondjuk mindenki. Biztos van ennek neve… De hát gitáros vagyok, én nem tudom a nevét.
Van stadion feeling, lüktetés, romantika, segélykiáltás, pop, óóóó csordavokál, megváltom a világot utánérzés.Az utolsó ⅓-dát az albumnak nem értem, mármint a többihez képest. Van benne rockabillys effekt, rock, pop. Olyan, mintha ezt a 2000-es években fiatal (tini) generációnak szánnák, nosztalgiázásként. Megszólítva érzem magam, pedig nem akartam.”*
Felmerül bennem, s nem hagy nyugodni egy kérdés. Lehet ezt jól is csinálni? Létezik ebben az elbaszott stílusban elismerésre méltó? Ezt mondjátok meg Ti nekem a kommentekben!
*Köszönöm Bandi barátomnak a segítséget, nélküle elveszett lettem volna. Neki dedikálom ezt a beszámolót.
