Vannak azok a koncertek, amikre már el sem akarsz menni. És vannak azok a koncertek, amik nem érik meg a fáradtságot és a vesződést. És vannak azok a koncertek, amikre bizonyos örömteli eseményeknek köszönhetően mégis eljutsz. És vannak azok a koncertek, ahol megtérsz. Mert megtisztít a Tűz. Na ez a koncert ilyen volt!
Nem voltam még stadionkoncerten. Sok oka van ennek. Viszont azt elismerem, hogy vannak, akiknek muszáj stadionban játszaniuk. Nem is azért, mert máshova nem férne be a közönségük, hanem mert azzal a látványparkkal, amit felvonultatnak, máshol fel sem tudnának lepni. És erre számomra a Rammstein a legjobb példa.
A zenekart a kezdetektől fogva ismerem, de az utóbbi tizenpár évben elkerültük egymást, és meg az általam legnagyobbra tartott első két album sem került a lejátszóba. Az viszont számomra is hírértékkel bírt, hogy lesz új album (még ha az elődjét egyszer sem hallgattam meg egyben), mert azért régen jóban voltunk. A turnéról ez már nem mondható el, mert nem terveztem több órát eltölteni sűrű káromkodások közepette egy monitor előtt, hogy lesz-e szerencsém (azaz jegyem), miközben csak remélni tudom, hogy a jobb mutatóujjamnak funkcionalitása is marad, nem csak szimmetriát fenntartó szerepe. Szóval el is engedtem az eseményt. Aztán pár hónappal ezelőtt egy kedves barátom feltette a kérdést, amire nem lehetett nemmel válaszolni. Mert, ha valakivel és valahol, akkor vele és Münchenben! Szóval ment a válasz, hogy csináljuk a csinázást!
Mivel a koncert vasárnap lesz, így szombaton elmentünk szarvasokat nézegetni. És mivel a szarvasok nem szégyellnek egy sörkertben leledzeni, így természetesen fogyasztottunk is, mint a férfiak. Nagy pohárból, szünet nélkül. Ennek nyilván lett egy olyan következménye, hogy másnap késő délután reggelizel, akkor is csak három Red Bullt, és miközben megpróbálod a pórusaidon keresztül kiengedni magadból a tegnap esti gonoszt, felsejlik benned, hogy miért is nem voltál még stadionkoncerten. Sok ember, sorbanállás, még több ember, nem látsz semmit a színpadból, annál is több ember. Ja, es a sört is felejtsd el, mert ahhoz minimum meg kellene hajlítani a teret. Szóval volt baj, de egy férfi igyekszik mindig férfi maradni, szóval mentem.
A Olympiastadion közel 70 ezer ferőhelyes, és ugyan a hátsó szektorok le voltak zárva az óriási színpad mögött és mellett, a küzdőtéren levőkkel együtt simán meglehetett a létszám. A stadion maga gyönyörű, ahogy a mellette elterülő park is a tóval. A belseje viszont most inkább hasonlított egy Mad Max díszletre. Monumentális színpad, aminek a közepén egy ketágú iszonyatos torony, hatalmas, kör alakú ipari reflektorok, és a küzdőtéren négy oszlop mindenfele dolgokkal a tetején. Ja, meg bal elöl volt egy emelvény, ami mint kiderült, az előzenekar gyanánt meghívott két párizsi zongorista lánykának volt fenntartva. Ők két zongorán adtak elő Rammstein számokat. Na, pont olyan is volt és pont annyi értelme is volt az egésznek, de legalább valami szolt a háttérben addig is.
Aztán végre 20:30 lett, és felcsendült (pontosabban bedörrent) a Was ich liebe, amivel kezdetét vette a ketórás koncert. A szervezés, a koncert felépítése, kreatív kivitelezése és megvalósítása tanítani való. Tudatosan adagolt precizitás, ami a Rammsteint is sikeressé tette annak ellenére, hogy konkrétan semmi újat nem találtak fel, csak ki tudtak mazsolázni egy olyan egyveleget már meglévő elemekből, amit addig senkinek sem sikerült ilyen esszenciálisan. Ennyire egyszerű ez a recept, ami 25 éve tartja őket a legismertebb és legvágyottabb német zenekarok között.
Az első dal alatt azonnal meg is tudtuk, hogy mire valók az oszlopok a dolgokkal, mikor minden környezetvédő rémálma vált valósággá az azokból ömlő fekete füsttel. A hangzás természetesen bitangos, talán kicsit hangosabb is, mint jól esne, de ez csak azért lehetett, hogy tudjuk, hányas a gatya. Aztán erkezett a Links 2-3-4, és itt már sejtettem, hogy ez azért nagyon jó lesz. A Sehnsucht alatt meg már tudtam is! A Mein Herz Brenntnél meg biztos voltam benne, hogy ez számomra a koncert csúcspontja, amikor üvöltő hang kíséretében tolják a füstöt az oszlopokról lefele, a színpadról meg felfele. De ennél nagyobbat már régen tévedtem. Ez a Balaton déli partja: lesz katarzis (azaz vizes a nyakad), csak az jó sokára lesz, de addig legalább egyre csak jobb lesz. Merthogy a következő szám az új album legbetegebb szerzeménye, a Puppe, ahol már előkerül a lángszoró is és fekete konfettieső ömlik mindenhonnan. A Heirate mich alatt viszont már szűkölsz a gyönyörtől! De nem terít le a berlini brigád, hagy levegőhöz jutni a szintén új albumos Diamanttal (mellesleg nagyon eltalált tétel), és meg fel is vidít a Deutschland egy remix változatával (éljen a disco!). Itt Flake fel lett ipari lifteztetve a színpad közepén levő toronyba a DJ pultjával.
A remix után jött az album verzió is (és ekkor már kezdett besötétedni, ami előrevetítette az élvezeti értek fokozodását), amit azonnal követett a Radio, ahol ismét a zenekar másik arcáé, Flakéé volt a főszerep. Jellegzetes beteg mozgását és külsejét fikarcnyit sem árnyalta a kép, ahogy egy futópadon gyalogolva hozta a rögzített szintije mögül a főtémát. Minden pszichiáter szakos hallgató sírva könyörögne egy mélyinterjúért nála! Ezután viszont szabadjára engedték Kerberoszt, amivel nem tudod felvenni a harcot és elhullasz ellene. Üvöltve. Jött ugyanis a koncert három utolsó száma, kezdetnek rögtön a Rammstein által írt talán legbetegebb alkotás, a Mein Teil. Itt Till szakácssapkában és henteskötényben űzi Flakét, miközben megénekli Armin Meiwes, a rotenburgi kannibál beteg lelkét. A hangszórókból pedig üvölt a fenőacélon sikló kés hangja. Meg a tömeg, aminek a hangját elnyomja a Du hast jellegzetes nyitótémájának hasítása, majd a főriffre felrobban a stadion. Itt már lángol a színpad, egy emberként énekli a tömeg a szigorúan hangzó sorokat, nem bírod, nem érted, üvöltesz te is. Tapsvihar kíséri az elhalkuló szintitémát, es úgy érzed, megkaptál mindent, amit megkaphattál. Mert annál mindenképpen többet, mint amit megérdemeltél. De meg hátra van az, amit senki más nem tud, csak a Rammstein: az éjszakába lehozzák neked a napot (Sonne), mert nem hittél! De amikor éget a tüze, már hiszel, és az ég felé emelt kezekkel üvöltesz megkönnyebbülve, boldogan, mert már érted, már látod! A csúcsrajáratott reflektorok megvilágítják az öröm grimaszába torzult arcodat, hogy lásd, mindenkié ilyen. Ők is értik. Ők is látják. Pedig legyőztek minket. Mert ők le szoktak.
A hálás tapsvihar után akár el is indulhattunk volna, de visszavolt meg a ráadás. Ami nem a legjobb számok koncert végére hagyását jelenti, hanem Ráadást. Azaz minden, ami most jön, az már ajándék. És az is volt! Az Engel zongorás és halk énekes verziója a sok tízezer vaku által bevilágított stadionban együtt éneklő tömeggel igazán egyedi es megismételhetetlen élmeny volt. A nagyon jó kis Ausländer is ütött, de nálam akkor is a Du riechst so gut vitte a pálmát, ami után egy lapos (ámde felkapott, így kötelező) Pussy már szinte istenkáromlásnak tűnt számomra. Viszont egy Ohne Dich feledtetni tudott mindent azonnal, amit akár köszönetnyilvánitásként is felfoghatunk a zenekartól. Jóleső perceket szereztek vele mindenkinek. Legvégül meg jött az Ich will, ami megkoronázta az elmúlt két órát a kérdezz-felelekkel. Hátborzongató volt.
Miközben vonszoltuk magunkat hazafelé (na jó, kocsmát kerestünk), bennem is fény gyúlt, és rájöttem, miért kell a Rammsteinnak stadionokban játszania, és nem mondjuk lakodalmas menet felvezetőiként. Azonnal felgyújtanák az egész falut, a koncert végére meg akaratlanul is meglenne a második Anschluss, ha elég közel van a falu az osztrák határhoz.
Beszámoló: Pálinkás Bence
Fotók: Jens Koch (a képek a zenekar müncheni és gelsenkircheni koncertjén készültek és csapat Facebook oldaláról valók)
