Jonathan Davis dalba önthette a gyászát, lévén pont ezen lemez írása közben veszítette el a feleségét, a masszív szenvedélybetegségben szenvedő Devent. Ez egy igaz sajnálatos, de nagyon is gazdag táptalajt adott az énekes egyébként is öngyötrő szövegvilágának, mely alá nem kellett más, csak egy jó szőnyeg, azaz néhány remekül megírt dal, aztán meg is van a siker, a Korn jelenlegi korszakának klasszikus album-receptje. De...!
Sosem tagadtam, sosem fogom, hogy a Korn nagyon fontos szerepet játszott abban, hogy elinduljak a gitárzenék felé. Pelyhes tökű metalos korom óta folyamatosan pörgetem a csapat albumait, hol több (első hat lemez és az utolsó kettő), hol kevesebb (a See You On The Other Sidetól a The Path Of Totalityig) lelkesedéssel. A tékozló fiú, Head pár évvel ezelőtti visszatérése egy jókora löketet adott az addigra már igencsak vergődőbe váltott csapatnak, a The Paradigm Shift és főleg a legutóbbi, a The Serenity Of Suffering nagyon jól sikerült alkotások lettek. Ennek megfelelően, egyfajta képzeletbeli görbét húzva, főleg a már említett előzmény fényében, valamint a relatív hosszúra nyúlt dalírási folyamat után azt gondoltam volna, hogy egy brutálisan elsöprő, már-már a korai lemezek szintjét megközelítő (de meg nem ugró, az azért elég naiv elvárás lenne) lemez fog születni a The Nothing képében. Biztató volt, hogy időközben a jó Jonathan is kiélte az egyéb vágyait a szólólemezén és annak turnéján keresztül, tehát semmi felesleges, értelmetlen kanyar nem kellett volna, hogy bezavarja a végeredményt. Bárcsak így lett volna!
Előzmények ide, rajongás oda, bevallom, elég erősen felszisszentem, amikor kikerült az első promó dal, a You'll Never Find Me. Miért? Mert egy elég középszerű, a kilenc évvel ezelőtti, igen erőltetett lemez (III - Remember Who You Are) világát idéző trekkel igyekeztek elsőként megtornáztatni a lemezeladásokat, illetve felkelteni arra az érdeklődést. Nem voltam lenyűgözve egyáltalán. Az ezután kiadott Cold viszont már annál ízesebb lett, itt végre éreztem, hogy lesz valami a pakkban, legalábbis ha ezt a szintet fogják tartani. Még ha nem is száz százalékosan voltam kibékülve vele, azért volt benne erő, egyből felcsillant a szemem, hogy talán mégis lesz itt valami. Aztán eszembe jutott a tény, hogy a The Serenity Of Suffering egyfajta bezzeg példaként rögtön egy Rotting In Vain és egy Insane kettőssel mutatkozott be, mind a kettőre elégedetten lehetett csettinteni. Ráadásul azon lemez "maradék" részére is tényleges örömmel gondolok vissza, még ha a Corey Taylorral közös dal olyan kihagyott ziccer (értsd: az én meglátásom szerint semmilyen dal) lett, mint a ház. Nos, az eddigiekből talán már sejthetitek, hogy ezúttal nem leszek kibékülve a bakersfieldiek új eresztésével.
Értelemszerű, hogy nem lehet minden előadó minden albuma tökéletes, ezt soha senki nem állította. Viszont egy körülbelül másfél éves, nem elkapkodott, turnékkal sem igazán megszakított dalírási session után egy jóval erősebb korongot váltam volna. Nem hiszem el, hogy ennyi idő alatt csak ennyit lehetett összehozni a közös jammelésekből (még külső segítséget is kaptak!), ráadásul úgy, hogy most bónusz dalokat sem vettek fel, tehát mondhatni, ez így kerek perec a folyamat szüleménye, ennyire feküdtek rá, ennyit kellett készre főzni. Pedig akadnak itt elméletben ígéretes dolgok: vannak Issues-szerű be-át- és levezető dalok (kár, hogy középszerűek, semmilyenek), előkerült még a jó öreg skótduda is (rögtön az introban, sajnos ötlettelen témával), ráadásul túlnyújtva sincs a lemez, de... Ennyi.
A két említett dal és a The Darkness Is Revealing után mintha a srácok egyszerűen kifogytak volna a kraftból... Vagy nem tudom, mit csináltak, de a lemez maradék háromnegyede olyan dalokkal van tele, melyeket annak idején bónuszdalnak, ha felraktak volna (ez alól a friss klipes Can You Hear Me sem kivétel!). Egyszerűen jellegtelen, ötlettelen alkotások sora fárasztja a dobhártyákat, melyek egyébként stílusilag valahol az Untouchables, a második cím nélküli és az általam egyáltalán nem kedvelt, erőletett, egyszerűen rossz III - Remember Who You Are határmezsgyéjén lavíroznak. Ergo "kísérletezősek" (ez az "ötlettelen" szépen átretorikázott verziója).
Persze, játsszanak a témákkal, hangszínekkel, ez a lényeg, hogy legyen mindig valami új, de éppen a kísérletek között nem találták meg azt, amit szerettek volna. Legalábbis én többszöri hallgatásra sem érzem azt, hogy itt valami majd egyszer csak be fog robbanni. Nyomokban sem. A The Nothing egyszerűen megy majd a süllyesztőbe, néha-néha majd háttérzenének előkapom, ha átszaladok a diszkográfián, de semmi több. Ami így, ennyi album és ekkora dalírói tapasztalat után mélységesen szomorú. Ha ennyire nem álltak össze a témák, akkor talán nem kellett volna erőltetni a kiadást. Évekre előre megtervezett menetrend ide vagy oda, biztos lehetett volna még ülni rajta egy keveset, vagy letudni ezt a sessiont inkább egy EP-vel, aztán ha jön az ihlet, majd akkor visszatérni ezekre a dalokra. Manapság már úgysem kötelező igény a nagylemez, mint formátum. De nem habosítom a szavakat, úgyis értitek, mire gondolok.
Tudjátok, van az az érzés, amikor nagyon vártok egy kedvencetek által kiadandó új lemezt, aztán miután meghallgatjátok, koppantok is egy akkorát, talán még visszhangzik is. Na, én pont így jártam a The Nothinggal. A lemezen túl sok az ötlettelen (a promóciós szövegekben "kísérletezős" jelzővel illik titulálni) dal és kevés az igazi, érdemi, mondjuk úgy, épkézláb, jól megírt tétel. Mondjuk mindegy is, ahogy ismerjük a Korn tendenciáját, a szettben úgyis két-három nóta képviselteti majd magát erről a lemezről is, mely a következő korong turnéjára talán már ki is fog kopni a kötelező, egyfolytában rotált slágerek mellől... Hogy aztán majd átvegye a helyüket a valamikori, remélhetőleg erősebb album anyagának kis szelete... Nem is tudom, miért adok ilyen "magas" pontszámot rá.
Azért mindezek ellenére egy jó Korn buli most már kijuthatna Magyarországnak is!
