Belegondolni is durva, hogy már a kilencedik nagylemezénél jár a magyar metal mezőny egyik legnagyobb neve, a Depresszió. Még durvább, hogy lassan már húsz éve annak, hogy az első album, a Tiszta Erőből a maga gyerekbetegségeivel együtt, de kikerült a nagyvilágba! A kilences jegyében fogant, az Amíg Tart nagylemezre is visszautaló borítójú Nehéz Szó méltó utódja az eddigi nyolc nagytestvérének, az egész album, ahogy az eddigiek is, egy nettó slágergyűjtemény lett.

Nem az a kemény, hogy már húsz éves lesz jövőre a Depresszió, hanem az, ha ezt magamra átvetítve, átfordítva gondolom át. Hogy milyen régen is volt, amikor még a Lásdot, az Utazót és társait először hallottam az Amíg Tartról (a megjelenés idején), hogy milyen rongyosra hallgattam azt az albumot. Meg az az emlékkép, hogy az ezután érkező Egy Életen Át milyen felfelé irányuló röppályára rakta a csapatot, melyen rakétasebességgel meneteltek az élmezőny felé, meg sem álltak a csúcsközelig. Légyegében  csak a Tankcsapdát nem tudták lényegében megelőzni, ha a népszerűséget nézzük.

Emlékszem, hogy a metalosságom hajnalán még hogy rohantam megvenni az Az Ébredés Útjánt és hogy mennyire vártam az előrendelt Még1X EP-t. Mondjuk ezután már kicsit csökkent a csapat iránti figyelmem, másfelé kószáltam a gitárzenéken belül, de azért rendszeresen csekkoltam a lemezeket, de alsó hangon a klipes dalokat. Itt és most bevallom, hogy az előző két album szinte teljesen kimaradt a szórásból, de spoilerveszély: a Nehéz Szó annyira bekarcolt, hogy egyhamar pótolva lesz ez az elmaradás!

Hogy, hogy nem hozta a sors, a friss korongot beharangozó Különjárat már az első hallgatásnál is teljesen telibe kapott, újra feléledt a figyelmem a Depresszió muzsikája felé. Na, gondoltam, akkor nyomok egy jó F5-öt, kicsit úgymond visszaveszek a technikás vonal hajszolásából, visszatekintek és ráhangolódok a lemezre. Rendesen jó érzés volt újrahallgatni az Amíg Tartot, csekkolni az Itt Benn klipjét, vagy akár a Még1X-t, kellemes mosollyal az arcomon emlékeztem vissza a Nincs Jobb Kor turné gödöllői állomására (meg sok egyéb más Depi koncertre), meg úgy általában: minden felidézett lemez, dal kicsit visszapattintott egy darabkát a múltból, úgyhogy (lényeg a lényeg) nagy örömmel, lelkesedéssel álltam neki az immár vinylen is beszerezhető albumnak.

Ezúttal úgy voltak a srácok, hogy a "kevesebb néha több" (benne is van a nyitódalban), visszavettek a dalmennyiségből és kilenc nótát pakoltak össze a Nehéz Szóra, ami összesen egy fél órát ad ki. Igazából ez nem is volt rossz ötlet, mert így kellően tömény, lendületes maradhatott az egész, egy percnyi üresjárat sem került fel rá. Természetesen a Depresszió már ennyi album után rendelkezik egy jól kialakult, messziről is felismerhető, hol metalos, hol punkos, hol modern hangzásvilággal, a Nehéz Szó sem fogja megreformálni ezt a képet. De őszintén? Nem is kell! A lényeg, hogy legyen rajta egy rakat jó dal (igen, van!), mert amit eddig felépítettek, abból nagyon jól lehet gazdálkodni, csak ügyesen kell keverni a hozzávalókat. Nincs is ezzel semmi baj! Biztos vagyok benne, hogy koncerteken is legalább akkorát fognak szólni ezek a nóták, mint lemezen, remélem, a lehető legtöbb elő is fog kerülni a repertoárban. Mondjuk tudom, van már kellő mennyiségű slágerük, de ha ezekkel befrissítenek melléjük, baj nem lehet belőle!

Gyenge pontot nem is tudnék kiemelni a Nehéz Szóról, tényleg úgy érzem, hogy kilenc tökéletesen megírt dalt szedtek össze a srácok, nem akartak, nem is tettek rá egy tölteléket sem - szerencsére. Kőkemény Depi-esszencia, ami itt várja a rajongókat, ahogy írtam is, az egész pakk büszke eleme lesz a Depresszió diszkográfiájának. Gondolom, a rajongók a megjelenés óta is nagykanállal falják az összes dalt, van is mit! Tényleg, nem hittem volna, hogy valaha vissza fogok kanyarodni a Depresszió felé és mégis! Ez a lemez meghozta a kedvemet arra, hogy ismét kicsit többet foglalkozzak velük. Le a kalappal a srácok előtt!

A Nehéz szó kiváló válasz arra a kérdésre, hogy a Depresszió miért is van ott a magyar metal legnépszerűbb csapatai között. Kilenc dalnyi kőkemény Depi-stílusgyakorlat figyel a lemezen, melyek minden kétséget kizáróan tökéletesen bele fognak simulni a koncertek dallistáiba, hatásos módon megerősítve azt. Nem kérdés, hogy aki eddig is két pofára falta Halász Feriék zenéjét, most is ugyanolyan lelkesedéssel tolja majd a friss eresztést, a rosszallóknak pedig van egy kellemetlen hírem: a Depresszió húsz év után sem tervezi a nyugdíjat!