Lehet, hogy sokan elvesztették a hitüket az utánpótlásban, hogy már nem igazán érdekli az éppen a zenei szempontból reményteli korban lévő ifjoncokat a hangszeres játék, de akkor hogy lehet, hogy mégis sorra kerülnek elő a fiatal csapatok, akiktől leesik az ember álla? A Long Story Short! tagsága is olyan feelinges napfény-pop-punkot tol, hogy öröm hallgatni! Ráadásul bármikor elő lehet kapni, garantáltan megadja a kellő lendületet egy kis "sunshine" életérzéshez! De lássuk csak részleteiben!
- Lenne kedved írni róluk?
- (belehallgatás után) Hogy a viharba ne! Ez tök jó zene!
Zanzásítva ez a beszélgetés játszódott le a nem is olyan régen itt, a szerkesztőségi levelezőben, a LSS muzsikájáról alkotott véleményem pedig azóta sem változott meg. Könnyű rákattanni, belefeledkezni a Heloba, nem egyszer azt vettem észre, hogy már többedszerre pörög le a bő huszonöt perces csomag. Elmondhatom és büszkén kijelentem, ezúttal nem én találtam meg magamnak a kincset, hanem éppenséggel a kincs talált rám! Az ilyet is szoktam szeretni, bizony!
A Long Story Short! egy fiatal csapat, akik olyan lendülettel és érzéssel nyomják az örök nyarat megidéző, elhozó muzsikájukat, hogy még ebben a borúba hajló takony időszakban is kirántják a napsugarakat a felhők mögül - ha máshogy nem, hát képletesen! A kilencdalos Helo, ami a debütáló anyaga a négyesnek, egy bő hónapja jelent meg, akkor hallgatva még tényleg beadta a nyári feelinget, még akkor is, ha én nem a Balcsi partján, hanem sajnos egy irodában, nem sörrel, csak a szokásos vizemmel a kezemben pörgettem a perceket. És tudjátok, mi az érdekes? Hogy a zene hangulatával ellentétes időjárási körülmények között, azaz borús, esős, igazi, taknyos, őszi időben is ugyanazt az érzést adja, mint akkor, amikor először hallgattam a Helot. Ha nagyon művészek akarunk lenni, akkor úgy is mondhatom, hogy a kép átragyogja a keretet. Ha úgy tetszik.
A kilenc, az élet szó szerint napfényes oldaláról szóló számból, melyből kettő angol nyelven veszi be magát a hallójáratokba, egy rossz szót nem tudok mondani, de még rosszul elkapott pillanatokat sem találni. Persze az angol az, ami először furcsán hathat, hiszen teljesen máshogy szól(al) meg "külföldiül" ez a zene, de erről pár másodperc után már könnyű megfeledkezni, észrevétlenül sodornak tovább ezek a trekkek is.
Persze mint mindenkinek, persze a srácoknak is megvannak a maguk hatásai. Tagadni sem lehetne, hiszen egy jól ismert és kiforrott stílusirányzatról van szó, de hát kit érdekel, ha mindezt a saját szájuk (és kezük) íze szerint interpretálják, nem? Aki szereti a kalipunknak a bulizós, napfényes irányát, az nem hogy nagykanállal, üstöstől fogja kajálni a Long Story Short! muzsikáját, már persze ha nem olyan későn ébredő, mint én és nem vadászták már le maguknak őket korábban is.
Lényeg a lényeg, ha nem tettétek volna még meg és szeretitek a slágeresen dallamos, könnyed, de mégis lendületes punk muzsikát, a Long Story Short!-tal véletlenül sem fogtok mellélőni. Ahogy írtam is, a srácok még a borongós őszi időbe is be tudják rántani a "sunshine" életérzést, vagy ha úgy tetszik, a karanténba a szabadságot, képesek visszahozni a nyári érzést, a rövidebb-hosszabb, de intenzív szerelmek, bulik hangulatát, mindent, amiért érdemes fiatalnak lenni.
