A szalagcím írja le talán a legjobban az undergroundot és azt, ami körül veszi ezt az egészet. Folyamatosan változásban van minden, mi is. Főleg mi... Mindig hallottuk a pletykákat, hogy "ez tényleg az utolsó év" tudtuk mindig is, hogy vége lesz, de senki se akarta komolyan venni ezt az egészet. Aztán győzött a Nagy Testvér és tessék, nincs Dürer Kert. Illetve, talán ez így nem lesz igaz!

Sokat agyaltam azon, hogy mivel lehetne megemlékezni a Dürer Kertről, ami átmenetileg bezárt 2020-ban. Azért írom, hogy átmenetileg, mert biztos vagyok benne, hogyha a járványügy is úgy akarja, akkor hamarosan új helyen, felvarrt ráncokkal, még jobban megerősödve újra kinyitja kedvenc szórakozóhelyünk a kapuit. Az underground csatát vesztett, de nem háborút. Ez talán a legfontosabb, de mindenkinek magába kell nézni. Mélyen. Legyél zenész, aki itt játszott, Isten tudja hányszor, legyél koncertlátogató, szervező vagy csak egy hétköznapi arc, aki ide járt le sörözni, vagy az egyéb programokra. Az, hogy most vége a Dürernek az csakis a MI hibánk. A tied is ugyanúgy, mint az enyém vagy bárki másé, aki hagyta, hogy ez idáig fajuljon. Mi változott meg bennünk? Anno még a Zöld Pardon és a Kultiplex miatt kimentünk az utcára, és a hatalom tudtára adtuk, hogy basszák meg! Itt vagyunk, de Dürer már nincs. Mi történt velünk azóta? Költői a kérdés, felnőttünk, nem a koncertek a legfontosabbak, de fontos részei az életünknek a történetünknek, mert mindenkinek van egy Düreres sztorija.

Az egyik szemem sír a másik meg nevet azoktól az emlékektől, amiket itt átéltem. Nem akarok keseregni, mert semmi értelme. A szépre gondolok inkább. Mikor úgy berúgtunk a Tattoo The Sun fesztiválon, hogy másnap reggel piercinggel ébredtem az orromban. Mikor elmesélik, hogy milyen kedvesen dumáltam valakivel, akire egyáltalán nem emlékszem. Hogy mennyire mocsok király volt a Monolord koncert. Hogy odavoltam a Kylesa kistermes bulijáért, mennyire meghülyültem a Cancer Bats-ért ugyan abban a teremben. Mennyire nagy hatással volt rám az Eyehategod, Joey Jordison pedig mennyire kedves volt és közvetlen. Matt Pike élőben is egy legenda. Imádtam, ahogy a Russian Circles, Karma To Burn elvarázsolt az instrumentális zenéjével. Vagy a Narrows énekes megköszönte, hogy eljöttünk, mert előző nap Bécsben csak öt embernek játszottak. Sok szép emlék köt a helyhez, és talán még ennél is több sört ittam itt, vagy eggyel többet. A lényeg, hogy köszönök mindent, amit itt kaptam. Kivéve a Jinjer koncerten szerzett állkapocs repedést. Anélkül marhára meglettem volna! Most meg jöjjenek a többiek.

Zooi Ernő:

Nem a Dürer Kert az első, és félek tőle, hogy nem is az utolsó kultikus hely, amit ilyen-olyan okból elveszítünk. Koromnál fogva én már elvesztettem a Baross utcai Total Cart, a Nyugatis Total Cart, ahonnan nem egy méltán népszerű zenekar útja indult el. A Kultiplex lett az új ikonikus hely, ahol a nagy dolgok történtek, meg a Süss Fel Nap. Aki jó koncertekre vágyott, oda ment. Vagy a gödöllői Trafó. Egyik sincs már. De mindez nem számított, mert volt egy Dürer Kertünk. 

A Dürer tökéletes helyen volt. Távol a belvárostól, a Városliget zöldjével, és az Ajtósi - Hungária - Dózsa György út által határolt ódon villák történelmi falaival határolva. Belengte valami romantikus hangulat, és ez az, amit nem tudnak reprodukálni. Amikor egy szimpla hétköznap besétáltam, mert valakinek levittem egy lemezt, állt a Horvát Máté a pultnál, és kérdezi, hogy a koncertre jöttem-e, én meg mondom, hogy csak lemezt hoztam, erre ő: de hát kezdődik a Shrinebuilder! Én meg: ááá megyek haza, hulla vagyok, most inkább nem. Mire ő: na húzzál befelé és nézd meg! És így láthattam egy színpadon állva az Isten Scott Kellyt, meg Wino-t, meg Al Cisnerost, három legendát, akik azóta sem indultak meg így együtt. Ezek az apró csodák. Sok pislogás, rácsodálkozás. Szülinapok, meccsnézések, teremről teremre vonulás, haverkodás, bandázás, lemezbörze. Kibaszottul szomorú vagyok. És dühös is. Elvettek valamit, ami sokunkat összekötött. Lesz egy szuper szálloda a helyén. Jelképe lesz mindannak, amit gyűlölök a mai világban. Elég rossz csere....

Csikós Anita:

Egy bánatos retek volt a mosdó, a társalgó pedig kurva lehangoló. Ennek ellenére imádtam ott lógni, mert a koncerttermekben mindig csoda játszódott. Minden programnak és koncertnek volt hangulata, valami tényleg átjárta azt a helyet. A tavalyi desszertfeszt alatt szinte Dürerben laktam, rohadtul hiányzik. 

Részemről ennyi, nincs többet mit mondani, fasz kivan.

Rácz Gyuszi:

Beszélhetnék arról milyen elképesztő koncerteket láttam itt, milyen interjúk zajlottak az egész hely területén, milyen kultúrélmény volt egy este akár 4-5 féle buliba betérni, beleértve a Dürer Pincét (később Kriptát) is. Hosszú gondolkodás után viszont mindig arra jutok, hogy ez a hely volt az, ahol soha egy percig nem éreztem magam fenyegetve, lehúzva, nem kívánatosnak. Sajnos ugyanez az érzés teljesen ismeretlen (volt, van, lesz) azoknak a szereplőknek, akik egy élőzenével működő kulturális teret szeretnének teremteni ebben a korszakban. Még csak nem is tudom azt mondani, hogy váratlan volt a Dürer Kert bezárása, lehetett sejteni egy ideje, de átélni nagyon szomorú, főleg, hogy a foci stadionok VIP vendégeinek ez csak egy földrajzi szám egy teljesen fölösleges beruházásnak. Nekünk több volt, és több lesz, akárhol is folytatja ez a közösség. 

Ákos:

Amikor jött a felkérés, hogy írjak én is pár sort a Dürer emlékére, akkor rögtön arra gondoltam, hogy majd szépen felidézem, mekkora állat party volt a last minute Meshuggah koncert, de aztán beugrott, hogy az bizony a Kultiplexben volt  még 2007-ben. Ezt a tévedést kevésbé írnám a sörbe fojtott agysejtjeim számlájára, sokkal inkább tudható be annak, hogy a Dürer sikerrel mentette át a Kulti "punksnotdead" hangulatát az Ajtósira és most végül ő is jobblétre szenderül. De hová költözik most a hangulat? 

Szilágyi Gabi:

Vidéki (sőt, távolvidéki, ha van ilyen szó) gyerekként elég sokáig vártam az első komolyabb, külföldi zenekaros koncertemre, az pedig pont a Dürerben esett meg, méghozzá az egyik nagy kedvencem, a Katatonia 2010-es idelátogatásakor. Akkor még nem is sejtettem, mennyi remek zenekart fogok megnézni ezek között a falak között, ezekben a sokat látott termekben. De tényleg, mik voltak ott ez alatt az én mércémmel mérve tíz év alatt! Embertelen mennyiségű bulin fordultam meg a Kertben, közöttük rengeteg, számomra igazán emlékezetes büntin. A teljesség igénye nélkül, mert lehetetlen ennyi emléket így összeszedni: Between The Buried And Me / Periphery, Emmure / Suicide Silence, Blind Myself búcsú és emlékeztető szuri, Shining, Russian Cirles, Batushka, Mayhem, Orphaned Land / Dirty Shirt, vagy épp a számomra legutolsó Kvelertak.

Lehetetlen mindent felsorolni. Egyszer még a Dürer Pincéhez is volt szerencsém egy jó, penész- és sörszagú estén. És hány ember van még így ezzel, mennyi jó buli zajlott a három teremben, vagy az udvaron! Mennyi lemezbörze és más kulturális rendezvény került ott megrendezésre. Hány zenekar próbált a szomszédban! Ha csak kedve szottyant az embernek, is be lehetett ugrani egy hideg korsóra - vagy többre. Itt volt az első RockStation szerkesztőségi pacsi is! Habár az utóbbi években végig ott lebegett Damoklész kardja a hely feje felett, végig reméltem, hogy nem lesz ebből semmi, vagy minél később kerül erre sor... De most mégis eljött az idő... Viszlát, Dürer Kert, ha buzisan is hangzik: hiányozni fogsz! Zárásként csak egy gyönyörű, költői gondolat: rohadjon majd össze a helyére építendő irodaház! Egy pótolhatatlan helyet veszített el Budapest, de talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy az egész magyar, bizony sok esetben erősen nemzetközivé duzzadt szórakozó tömeg.

Tamás József: 

Előkerestem a jegyeket-karszalagokat és megpróbáltam összeszámolni hány koncerten voltam a Dürerben , de rájöttem nem igazán számít. Az élmények a fontosak, nem a darabszám. Ismét eltűnik valami, amit nem lehet majd pótolni, mert nem csak a bulik miatt volt jó oda járni, hanem a hangulat és a környezet miatt is. Nincs még egy hasonló hely, ahol szó szerint testközelből élvezhettem a kedvenceim fellépését és egy kis szerencsével koncert után akár ihattam velük egy sört. Felsorolni sem tudnám hány ilyen felejthetetlen élménnyel lettem gazdagabb a Dürer-kertben! Alex Skolnick, Kory Clarke, Airbourne, Die Krupps, Prong, Helmet és a frenetikus HC bulik: Pro Pain, M.O.D., Terror, Madball, SMG, Sick Of It All... A Képregényfesztiváloknak és lemezbörzéknek is tökéletes helyszín volt, és azt is ott tudtam meg a Death By Stereo zenészeitől, hogy a világ legjobb kajája a tejfölös kenyér. Nagyon hiányozni fog. Viszlát és kösz a halakat!

Árposz:

A Dürer volt az a hely, ahová ha beléptünk minden probléma kint maradt és a külvilág totális elcseszettségéből kiszakadva itt mindenki megkapta a lehetőséget arra, hogy önmaga lehessen. Pár éve még több ilyen underground bázis létezett, mára már alig maradt és csak remélni tudom, hogy sikerül egy másik térbe tovább vinni mindazt, amit a Dürer több mint egy évtizeden keresztül képviselt. Minden egyes alkalommal ünnep volt itt színpadra állni. Az elsőnél alig tudtuk elhinni, hogy végre ide is eljutottunk majd jött a felismerés, hogy hazaértünk és rendszeresen visszatérhettünk...felfoghatatlan, hogy ez már múlt idő. Nem akarom, hogy mindez csak emlék maradjon!

Még valami zárásképpen, ami kikívánkozik így olvasva a többiek sorait is. Ne hagyjátok, hogy bármilyen hatalom eltiporja a kultúrátokat. A kultúra nem kormány függő, nem attól marad fenn, hogy néhány seggarc megszünteti-e a klubjainkat. A kultúra miattatok marad fenn, miattatok lesz az, ami! Ne legyél barom, művelődj, tájékozódj, olvass és hallgass minél több stílusú zenét. Ne legyél szar arc. Ne állj be a sorba, vállald magad és vállald a saját véleményedet! Remélem 2021-ben mindenki egy kicsit máshogy fog gondolkodni.

Béke, Szeretet, Metal 

A BORÍTÓ KÉP A DÜRER KERT HIVATALOS FACEBOOK OLDALRÓL SZÁRMAZIK!