RockStation

Mammoth WVH: Mammoth WVH (EX1 Records, 2021)

Ifj. Van Halen első szólólemeze

2021. július 05. - moravsky_vrabec

mammoth-wvh.jpg

Az idén 30 éves Wolfgang Van Halen pályafutása nem nevezhető hétköznapinak. Ha az ember anyukája színésznő, az apukája pedig a világ legjobb gitárosa, nem úszhatja meg, hogy köze legyen a showbizniszhez. Kiváltképp, ha némi tehetséget is örökölt a híres felmenőktől. Wolf első szólólemeze nemrég jelent meg, lássuk, milyen lett.

Az aktív zenélést egyből a mélyvízben kezdte, amikor üresedés támadt a Van Halenben, és alig 15 évesen ő segített ki basszusgitáron a turnén. Nem mindenki gondolta úgy, hogy milyen cuki, ahogy az apukájával, a bácsikájával és David Lee Roth korosodó rockistennel osztozik a nagyszínpadon, és komoly internetes szarcunami fogadta a kommentelők részéről. Ő állta a sarat, és miután átesett a tűzkeresztségen, részt vett az utolsó Van Halen album összerakásában, és szerepelt is rajta. Majd amikor a zenekar takarékra kapcsolt, játszott Mark Tremontival, miközben a saját dalain dolgozott.

Még ezt a név-dolgot tegyük rendbe! Szerintem szörnyű nevet választott a projektjének (zenekarának?), de van benne logika. Nekünk magyaroknak olyan, mint a Volkswagen ID.3, ki se tudjuk mondani rendesen, de angolul is elég sután hangzik. Hogy miért kellett egyáltalán név, miközben ez egy szólólemez? Nos azért, mert előbb-utóbb rendes zenekarként működnek és koncerteznek majd. A Mammoth a Van Halen elődje volt még a hetvenes évek közepén, amikor trióban játszottak és Eddie énekelt. Ez így lassan fél évszázad távlatában nem közismert infó, de a rajongók azért többé-kevésbé tudják, tehát utal is a híres elődökre meg nem is. Találtam egy interjút a Youtube-on, amiben Wolf arról mesél a People magazinnak, hogy zenészként mindig a saját hangját kereste, és eszébe se jutna kiállni azzal, hogy ő a néhai Eddie Van Halen fia, és mondjuk VH örökzöldekkel haknizni. Nem titkolja, honnan jött, de nem is ebből akar megélni. Rokonszenves hozzáállás, nem lehet könnyű megtalálni az egyensúlyt.

A cím nélküli lemez pár hete jött ki, és komoly promóció előzte meg. Először a Distance című dal bújt elő, ami az apjának állít emléket, a klipje pedig tele van archív családi felvételekkel. Itt azért rezeg a léc, ha nagyon cinikusak vagyunk, de fogadjuk el, hogy Wolf és Eddie között szoros kötelék volt. Meg aztán, ha kalapáccsal szétvert arcokról lehet énekelni, akkor arról is lehessen, hogy szeretem az apukámat. A Distance a Billboard lista első helyéig jutott, komoly hírverést biztosítva a készülő lemeznek. Remek fél-lassú szám, a lemez egyik legjobbja, mégis, a szerkesztés során a legvégére tették mint bónuszt.

További előzetes dalok is megjelentek, amikből már kitalálhatta a közönség, mire számíthat a Mammoth WVH-től. Nem Van Halen nosztalgiára, sem pedig a legendás zenekar folytatására, Wolf komolyan gondolta a saját hang keresését. Aki erre spekulált, csalódni fog, a Van Halen sztori végleg lezárult – ha lehetek gonosz, már 1995-ben.

A Mr. Ed hagyományos felépítésű hard rock nyitódal. Gitárszóló is van benne, még ha nem is egy tapping-virgonckodás. Wolf énekhangja olyan, mintha Kurt Cobain és James Blunt keveréke lenne. Egyszerre karcos és fátyolos, ugyanakkor ismerjük el: nem túl karakteres. Nem sokan lesznek, akik az énekhang alapján képesek lesznek beazonosítani, hogy a Mammoth WVH szól. Sőt, továbbmegyek: a dalok alapján sem nagyon. Alapvetően a hard rock – dallamos rock határain belül mozognak, de sok olyan dal van a lemezen, amit akárhányszor hallgathatunk meg, nem fog régi ismerősként üdvözölni.

A negyedik tételig kell várni, hogy felkapjuk a fejünket valami emlékezetes hallatán. A Don’t Back Down karcos riffel indít, tódul az egész dal, szinte kapaszkodni kell. Klip is készült hozzá, ami viccesen mutatja be, mit jelent esetünkben a szólólemez: minden dalt és szöveget Wolfgang írt, ő játszik az összes hangszeren, és ő is énekel.

Érdekes a lemez felépítése, amennyiben a finomabb falatok a második felére maradtak. A közepe szinte egy fekete lyuk, csak a hosszasan kitartott, elnyújtott hangokra emlékszünk, ami Wolf hangjával azért nem az igazi. Majd egyszercsak egy finom prüntyögős gitártéma indul, belép a basszus alapozni, és már a bevezető rész pop-rock riffje alatt tudjuk, hogy végre itt van, amire vártunk. A Think It Over tökéletes hard rock sláger, akár a Def Leppard is játszhatná, vagy a fiatal Bon Jovi. Továbbra sem hátrány, ha egy dallamos rock számban vannak dallamok – csak szólok. 

A Feel eggyel húzósabb kivitelben mutatja be ugyanezt; kevésbé szirupos, mégis emlékezetes téma. Végül a Distance című lassú zárja a lemezt, erről már szóltam korábban. Itt ismét beugrik a Def Leppard, de én már csak ilyen monomániás vagyok.

Ha fülhallgatóval közelítünk, egy másik rétegét is megmutatja a lemez. Kiderül ugyanis, hogy Wolf nagyon ért a hangszereléshez, a dalok összerakásához. Tényleg hallani, mennyi munka van a részletekben: a díszítésekben, a sokféle gitárhangzásban. A ritmusgitár sem csak arról szól, hogy sikáljuk azt a három hangot, pedig nem igazán riffközpontú a zene. Tiszteletben tartja, hogyan kell felépíteni egy hard rock dalt, de a kereteken belül sok finomságot is elrejt. Biztos vagyok benne, hogy aki szakizva szereti hallgatni a zenét, jobban értékeli majd, mint aki esetleg háttérzenét keres, vagy csak rockslágerekre vágyna.

Gondban vagyok az értékeléssel, mert a lemezkritika eleve nem egy precízen kvantifikálható, objektív műfaj. Wolfgang egy szerethető, két lábbal a földön járó figura, és szorítok neki, hogy sikeres zenész legyen. Ugyanakkor ez a lemez majdnem egyórás, és a 14(!) dal között nem egy olyan akad, ami az átlag hallgatónak nem sokat mond. Elismerem, hogy ő mindhez kötődik, ki akarta írni magából, meg akarta mutatni a világnak, de a pórnép attól még nem tud kapcsolódni hozzá. A lemez közepe olyan, mintha ugyanaz a dal szólna vagy 20 percen át. Hiszek abban, hogy a hard rock nem elsősorban arról szól, hogy milyen a technikai minőség, hanem hogy fogósak-e a dalok. Ahhoz, hogy újra és újra rákívánjunk, nem feltétlenül fifikás dobritmusok meg ötletes riffek kellenek, hanem karakteres dallamok. Bármennyire rokonszenvezek is Wolffal, nem hiszem, hogy egy nap felkiáltok majd, hogy: teringettét, úgy hallgatnék egy kis Mammoth WVH-t!

wvh.jpg

A kezdeti lendület még tart, a Spotify-on bő félmillió rendszeres hallgatójuk van, és a lemez fogadtatása is jó volt. Már összeállt a turnézenekar, első körben a Guns n’ Roses társaságában játszanak, de már szerveződik az önálló túra is. A média részéről megvan az érdeklődés, jó nevű felületeken jelennek meg, esti talkshow-kban lépnek fel, mondhatjuk, hogy a Mammoth WVH kezdése sikeres volt. Kívánom, hogy vessék meg a lábukat, legyen folytatás, mert a csomag ígéretes. De ha kérhetem, legközelebb Wolf engedjen be valaki mást is a stúdióba, aki hoz egy túlméretes konyhakést és kíméletlenül lenyesi a bőnyeget. Addig meg nagy tanácstalanságomban adok egy semmitmondó három és felest.

rockstation_pontozas.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr2216612076

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

saszi 2021.09.28. 17:19:07

zseniális lemez egy zseniális embertől 10 pont
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum