Ihsahn, Devin Townsend és a Leprous érdemeit nem elvitatva azt hiszem, kijelenthetjük, hogy az eredeti értelmében vett progresszivitás zenei szempontból mára egy kiüresedett fogalommá vált. A kifejezés kategorizálás gyanánt persze ma is megállja a helyét, de a kortárs metal vonalon valóban előre mutató, új utakat törő, az iránytű szerepét betöltő muzsikával évtizedek óta igen kevesen álltak elő. Az egyik utolsó, aki ténylegesen járatlan ösvényre vezette a death metalt épp egy stockholmi fiatalember volt, akinek zenekara kereken két évtizede jelentette meg első korszakának talán legfontosabb albumát.

A fiatalember Mikael Akerfeldt, a zenekar az Opeth, az album pedig a Blackwater Park. A banda 2001-re már túl volt négy nagylemezen, melyek az európai underground mélyebb rétegeiben sikeresen el is terjesztették a csapat hírét. Az erős kiadói háttér azonban még hiányzott az Opeth háta mögül (az első három lemezt a Candlelight, a negyedik korongot pedig a Peaceville gondozta), a Blackwater Park mögé viszont már a jóval nagyobb névnek számító Music For Nations állt be. A 90-es évek elején indult zenekar hosszú utat járt be, mire elérkezett ehhez a mérföldkőhöz.

A svéd főváros az említett évtized első éveiben az európai death metal egyik gócpontja volt; Nihilist, Unleashed, Dismember, Grave, Entombed…, hogy csak a legnagyobb neveket említsem. A táptalaj tehát egy tizenévesnek adott volt ahhoz, hogy friss zenekarával miből táplálkozzon, a fanatikus lemezgyűjtő hírében álló Akerfeldt másik szerelme viszont egy, a „lánccsörgetős” irányzattól meglehetősen távol álló műfaj, a 70-es évekbeli progresszív rock volt. A két stílus házasítása korabeli szemmel egyértelműen zsákutcának tűnt, a két szék közül a padló tipikus esetének. A hörgős irányzat hívei mit sem tudtak kezdeni az elszállt, gondolkodásra ingerlő stílussal. Az átjáró a másik irányból is járhatatlannak tűnt, hiszen a sznob progfejek nagy ívben kerülték az extremitásokat.

A debütáló Orchid korong akár az állóvízbe dobott kőnek is tekinthető, jóllehet az Opeth ezzel az első megmozdulással nem igazán vert fel hullámokat. A soron következő lemezek ennek ellenére nyílegyenesen haladtak a debütön kijelölt ösvényen. A zenei sajtó már az előző Still Life-ról is ódákat zengett, de a Blackwater Park volt az a lemez, amely a kiadói háttérnek is köszönhetően már valóban minden potenciális érdeklődő számára elérhető volt. Ahogy az összes Opeth korong, úgy a Blackwater Park is kvázi Akerfeldt szólólemez, mind a zenei, mind a szövegi rész szinte kizárólag a főhős munkája.

A 70-es évek egyik ismeretlen német progresszív rock csapata után elkeresztelt album a zenekar addigi legsikeresebb korongjává vált, maga mellé tudott állítani egy olyan tábort, amely egységesnek a legnagyobb jóindulattal sem volt nevezhető. A 2000-es évek legelején, az mp3 korszak hajnalán a Katatoniás dark metalosok, a Dream Theater vonaláról érkező progresszív metalosok, a Tool fanatikusok, a pszichedelikus muzsikák hívei és az univerzális zenebúvárok is felfedezték maguknak a csapatot.

A Blackwater Parkon a vokálok tekintetében még körülbelül fele-fele arányban osztoztak a hörgős és a dallamos témák, a zenei rész esetében viszont már megtörtént az eltolódás a progresszív muzsikák felé. A dalszerkezetek a zúzós részek ellenére is egyértelműen ebbe az irányba mutattak. Van értelme végigmenni az összes dalon?! Aligha. A Blackwater Park – számomra - egy konceptalbum, mondjon Mikael bármit is róla… Ez nálam egy őszi lemez, melyet átkarol az elmúlás gondolata, legyen szó akár a borítóról, a zenekari fotókról, a dalcímekről, illetve a szövegekről. Ez az őszi hangulat egyébként belengi az Opeth korábbi korongjait is.

A hatvanhét perces albumon egy rövid instrumentális közjáték mellett hét terebélyes tétel terül el, melyek közül három is átlépi a tízpercnyi menetidőt, a záró címadó eposz ráadásul nem is kicsivel. Az egyes dalok is annyi árnyalatban pompáznak, akár az őszi falevelek. A szerzemények azonban olyan nehezen áthatolhatók, mint a borítón lévő tájat átölelő indák fonatai. Az akusztikus részek valamelyest segíthetik a tájékozódást, de a dalok figyelmet, időt és energiát követelnek a hallgatótól. Naivan azt képzeltem, hogy két évtized elegendő volt a lemez kiismeréséhez, de most, hogy a zenére koncentrálva, a külvilágot kikapcsolva újra nekiültem, rájöttem, hogy számomra még mindig vannak tartalékok a Blackwater Park szerzeményeiben.

A zenekar az extrém éneket hátrahagyva manapság már más utakon mozog, de a minőség máig sem szenvedett csorbát; ahogy az életmű bármelyik darabja, úgy a Blackwater Park is tökéletes társ lehet egy őszi éjjelen! A lemezt a jubileum tiszteletére a nyár folyamán a Sony Music érdekeltségéhez tartozó Music For Nations egy bónusz koncertfelvétellel kiegészítve újra megjelentette, a látványos digibook kivitel pedig méltó a belbecshez!