Megérkezett a Danko Jones tizedik albuma, ezzel hivatalosan is elkezdődött a szüreti időszak. Úgy értve, hogy az úgynevezett nagy bandák hiába húzzák-halogatják a lemezkiadást, egyszer csak ki kell pottyantani azt az aranytojást. A közepesen nagynevű kanadai rockerek bezzeg nem kotlottak másfél évet a kész felvételeken, hanem tartották a megszokott lemezkészítési periódust – ezzel el is engedjük ezt a mezőgazdasági metaforát.
Ettől még a Power Trio is karantén-lemez, már abban az értelemben, hogy a dalszerzés a lezárások idejére esett. A névadó-főnök egy interjúban el is mesélte, hogy a személyes találkozás hiánya új helyzetet teremtett számukra: korábban ugyanis a próbateremben jammelve, közösen dolgozták ki a dalokat, most a fájl-küldözgetés maradt az egyetlen megoldás. Aztán megszületett a Blue Jean Denim Jumpsuit, az első dal az új lemezhez, és eloszlottak a kételyei: fog ez menni online is! Az internet csodálatos dolog, és most nem Berki Krisztián Instagram fiókjára gondolunk.
Bár nem találtam erről információt, úgy gondolom, a lemezfelvétel már profi körülmények közt zajlott. Eric Ratz hangmérnök-producer ismét remek munkát végzett, a megszólalás nyers, a gitár pedig szó szerint horzsol, bármelyik „durvametál” albumon elférne. Ha már a műfajoknál tartunk, nehéz volna skatulyákba szuszakolni a Danko Jones zenéjét. Vagy felsoroljuk az összes alkotóelemet, és egy fennhéjázó okoskodás lesz belőle, vagy annyit mondunk, hard rock, amivel nem kerültünk közelebb a megoldáshoz. Én egy képlettel próbálkoztam a cikk címében, de mivel nem tudom a kakaó vegyjelét, az is csak közelítő megoldás. Rakendroll, óriási titánium golyókkal – valami ilyesmi.
Az I Want Out különösebb cécó nélkül, azonnal a húrok közé csapva indítja a lemezt. Az alig 3 és fél perces dal egyszerű felépítésű, a szövege pedig egy dühös kiáltás, miszerint most már jó volna szabadulni ebből a pandémiának nevezett izéből. Videó is készült hozzá, ami azért árnyalja a mondanivalót. Már az elején kiírják az üzenetet: bár a szigorításokra szükség van, csak rajtunk múlik, hogy ezt csapdaként éljük-e meg. A videó azt mutatja be, hogy azért meg lehet találni a bezártság ellenszerét, és nemcsak vörösbor formájában. Jócsajok is vannak benne, de a figyelmesebbek egy Testament-bőrmellényt is szpottolhatnak.
Eddig tartott a népnevelés, már a második dalban rátérünk Danko kedvenc témájára, ami nem más, mint a csajok. A Good Lookin’ egy megközelíthetetlen hölgyről szól, aki – nos igen – jól néz ki, a következő Saturday pedig arról, hogy emberünk már kiöregedett a hétvégi bulizásból, és míg mások valami tivornya keretében aljasodnak, ő inkább egész éjjel szemérmetlenkedne a nőjével. Relátolható kontent – mondanák erre bölcs marketingesek. A lemezen végig egymást váltják a komolyabb mondanivalójú dalok (pl. Ship of Lies), valamint a könnyed, csajozós szösszenetek, mint a már említett Blue Jean Denim Jumpsuit.
Ami viszont állandó, az az energiaszint, a legendás élő fellépéseik dinamikáját sikerült lemezen is megragadni. Minden dal magas fordulaton pörgő, arcbamászós jellegű, nem igazán engedik, hogy másra figyeljünk. Hiába egyszerű, punkos zene, mégis megkívánja a jelenlétet, nem igazán háttérzene. Aztán ahogy leforgott a bő félóra, már indítjuk is újra, két okból is. Előszöris, bár a dalok azonnal befogadható, könnyen emészthető falatok, minél többet hallgatjuk, annál jobban kibontakoznak a részletek. Megfigyelhetjük, hogy Danko nemcsak sikál azon a gitáron, hanem furmányos riffeket is belecsempészett a dalokba. És ahogy már szó volt róla, a megszólalás varacskosdisznó, a fülhallgatós élvezkedés nem túlzás. A másik indok (a lemez újraindítására – figyelünk, ugye?) az, hogy egyszerűen baromi jó hallgatni. Képes átadni a pozitív energiát, ha mindenki ezt hallgatná, a Red Bull csődbe menne, Verstappen meg mehetne vissza gokartozni, hehe.
A dalok magas minősége szintén konstans, nincs kipofázás a sorból se lefelé, se fölfelé. Hiába váltotta fel az MTV-t a Youtube, a slágerközpontú megközelítés lassan teret nyert imádott műfajunkban is. De nem a Power Trio lemezen: töltelékszám, gyenge pillanat értelemszerűen nincs, igaz, csúcspontokat sem tudok kiemelni. Egészen elszoktunk ettől, mostanában inkább az a jellemző, hogy a lemezek fele zacc, sőt, gyakran már csak kislemezeket, EP-ket készítenek a bandák. Nekem úgy 5-6 meghallgatás után a Flaunt It a kedvencem, egy alig háromperces dara, a világ legegyszerűbb, mégis fülbemászó riffjével. Talán még én is el tudnám játszani, pedig azt se tudom, a gitár melyik végét kell megfújni.
Végül a Start the Show zárja és foglalja keretbe a lemezt: ez a dal is utal a jelenlegi helyzetre, az üzenete annyi, hogy ők készen állnak leporolni a felszerelést és újra színpadra állni végre. Nem tudom, hogy kikacsintás vagy véletlen, de a szövegben itt is szerepel a szombat este, lám, a hancúrozáson kívül más programot is el tudnak képzelni. Persze lehet, hogy a „Wednesday night” hülyén hangzott volna.
Volt már olyan, hogy a kritika megírása után azonnal töröltem a lemezt még a memóriából is, de ez most fel sem merül. Jelenleg is a Power Trio szól, és estére sem tervezek mást, amin csak az változtatna, ha váratlanul kijönne egy Minniva dal. Az új Danko Jones számomra az év meglepetése (eddig), biztosan sokat forog még, a Flaunt It pedig már befészkelte magát a megfelelő playlistre. Mindenkire másképp hat ez a másfél éve tartó globál-rémálom, de jó megtapasztalni, hogy van, aki megőrizte a kreativitását, a lendületét, és ebből most mi is táplálkozhatunk. 
