RockStation

Iron Maiden: Senjutsu (Parlophone Records, 2021)

10 dal, 1 óra 21 perc

2021. szeptember 06. - moravsky_vrabec

iron_maiden_senjutsu.jpg

Hat év kihagyás után végre megérkezett az Iron Maiden legújabb albuma, ami már a 17-ik a sorban. Ez is dupla lemez, és ha az előző sokaknak megfeküdte a gyomrát, akkor ennek eleve egy marék Dipankrin után érdemes nekiállni. 

Ha megúszásra játszanék ebben az írásban (mi sem áll távolabb tőlem), elintézhetném annyival, hogy az új Maiden hosszú és szarul szól. És bár mindkettő maradéktalanul igaz, mégis, sokkal-sokkal több van a Senjutsu albumban, semmint pár szóval és egy hanyag legyintéssel lerendezhetnénk.

Az Iron Maiden rigorózus ütemterv szerint dolgozik, ami évekre előre meghatározza a banda körüli feladatokat és történéseket. Egy lemezkiadást általában két nagyobb turné követ, az első a lemezbemutató, a második pedig inkább bestof-tartalmú, de nevezhetjük nosztalgiaturnénak is. Ebbe az ütemtervbe rondított bele Bruce Dickinson betegsége (tumort találtak a nyelvén), valamint a világjárvány. A Senjutsu anyagát már 2019 elején megírták és rögzítették, aztán fiókban maradt, miközben a betervezett turnékat többször is halasztani kellett. Végül idén nyáron úgy döntöttek, nem várnak tovább, és bedurrantották a gépezetet. Most pedig – két előzetes dal és egy nagyszerű animált videó után – meghallgathatjuk az egész albumot.

A külcsín méltó a legendás zenekarhoz, a harcos szamurájnak öltöztetett Eddie figura a borítón lenyűgöző – bár a nagyikám lehet, hogy különvéleményt terjesztene  be a kérdésben. A japán tematika nemcsak az arculatban, de a címben is megjelenik, a Senjutsu jelentése, taktika-stratégia. Nem minden dal japán hátterű, bár a történelmi témák lazán összekapcsolják őket. Bruce Dickinson, a heavy metal reneszánsz embere most sem vette félvállról a munkát, megéri elmélyülni a dalszövegekben, ahogy ezt a Maidentől megszokhattuk. A téma jellege miatt van valamennyi hasonlóság a Sabaton szövegekkel, csak Bruce kicsit vastagabb szószedetből dolgozik.

Szóval a hossz. Ha megnyitjuk a lemezt mondjuk a Spotify-on és legörgetünk, az oldal alján a címben olvasható szöveget látjuk: 10 dal, 1 óra 21 perc. Biztos, hogy nem kereskedelmi szempontok vezérelték a zenekart, akkor ugyanis sok rövid dalt rámoltak volna a lemezre. (A bölcs Kanye West például mindjárt huszonhetet.) Itt viszont egymást érik a 10 percnél is hosszabb kompozíciók, amik rendesen meguralják a hallgatót, igaz, ezt nem mindig vesszük észre. De ne lovagoljunk ezen soká, az előző The Book of Souls még hosszabb volt, ugorgyunk.

Szóval a hangzás. A Senjutsu ugyanott készült, ugyanazzal a stábbal, mint elődje, mégis, valahogy laposan, tompán szólal meg. Bő 40 év alatt hozzászokhattunk, hogy a Maiden lemezeken a hangképet a basszusgitár uralja (hogy szép tisztán hallatszódjon a bimbiri-bimbiri-bimbiri-bimbiri minden dalban), most hiányzik, ami ezt ellensúlyozná. Kevin Shirleyt nem okolnám, a 2000-es „visszatérés” óta felelős a Maiden hangzásáért, emellett olyanokkal dolgozik, mint a Dream Theater vagy Joe Bonamassa, a szakértelme vitán felül áll. Ezen a szinten szűkös költségvetésre hivatkozni fel sem merül, csakis arra tudok gondolni, hogy direkt ilyen. Esetleg még az lehetett, hogy a keverés után, amikor Kevin Shirley már csomagolt, Steve Harris belopózott a stúdióba, és minden 500 Hz feletti frekvenciát lehúzott a felére. Az „aktuális újdonságok” listámról nagyon kilóg, de ha csak ezt a lemezt hallgatjuk egyvégtében, olyan, mint a lábszag, előbb-utóbb megszokjuk, nem annyira zavaró. Bruce énekhangja is laposabb, de hogy ebből mennyi írható a tropa hangzás számlájára, mennyi a betegség utóhatása, és mennyi az életkor függvénye (nemrég töltötte a 63-at), az majd a turnén kiderül.

A klasszikus Maiden lemezek általában hasonló alapelvek mentén épülnek fel, biztosítva a változatosságot: vannak rajtuk egyértelmű slágerek, trappolós-dinamikus dalok, líraibb pillanatok, és egy, legfeljebb kettő monumentális eposz. A Senjutsu esetében úgy jött ki a lépés, hogy csak a monumentális eposzok maradtak, minden más alkotóelemet lehagytak. Az egész album nyugis, középtempó fölé nemigen gyorsítanak, Be Quick Or Be Dead, vagy Aces High jellegű bombákat ne is keressünk. Vannak persze fogódzók, a látványos videóval megpromózott The Writing on the Wall, vagy a Stratego, ha nem is slágeresek, de rejtenek emlékezetes dallamokat.

Az interjúkban többször is szóba került, mennyire ráfeküdtek a dalszerzésre, azt ígérték, több apró meglepetést, finomságot is elrejtettek a hallgatók számára. Nekem ilyen például a Death of the Celts eleje, vagy az egész Hell on Earth dal, ami a lemezt zárja. El lehet rajtuk nyammogni, felfedezni a rétegeiket. Hosszú távra szól a Senjutsu album; nem adja könnyen magát, de meghálálja az odafigyelést. Ami a legjobb benne: már az ismerkedési fázisban kellemes hallgatnivaló, az óvatosan próbálkozó újoncokat sem ijeszti el. Nagy falat, ugyanakkor háttérzeneként is fogyasztható, egyhamar nem fogunk ráunni.

iron_maiden_2021.jpg

Ez lesz az a lemez, amiről mindenkinek más dal lesz a kedvence, sőt, habitustól függően máshogy vélekedik majd róla. Akiknek a Run to the Hills, vagy (a) The Trooper jelentik a Maident, ők unalmasnak találják majd, és egy meghallgatás után feladják. Akik esetleg a Mother Russia, vagy Afraid to Shoot Strangers dalokat favorizálják, ők jól jártak, mert kaptak egy csokorra való hasonlót. És persze van a Maiden kisegyház vakbuzgó gyülekezete, akik úgyis kritika nélkül felfalnak mindent, amin ott vicsorog Eddie, és pont tojnak rá, mit locsogok itt össze ebben a cikkben.

Egy új Iron Maiden album születése fontos esemény, sokan meghallgatják, sokféle véleményt indukál majd. A megjelenése óta jópárszor lejátszottam, de nem áltatnám magam azzal, hogy sikerült kiismernem. Ha 10 év múlva áttekintjük a csapat életművét, úgy hiszem, nem klasszikusként hivatkozunk majd rá, ahhoz hiányoznak az instant slágerek, a leendő koncertfavoritok. Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy minél több energiát fektetünk bele, annál barátságosabb lesz. Magam is folytatom tovább a részletes felfedezését, és ezt javaslom minden érdeklődőnek. rockstation_pontozas_4_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rockstation.blog.hu/api/trackback/id/tr3416680584

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

body_andras 2021.09.07. 14:32:28

A Matter of Life and Death és a Final Frontier esetében is azt tapasztaltam, mint itt. Elsőre jól végighallggattam a Rock rádió premieren. Aztán megszereztem a saját példányt digitálisan, azóta is ízlelgetem. Nehezen emészthető. A Writing on the Wall már a korai "kislemezes" kiadásnak köszönhetően régen belépett a kedvencek közé, a klipje brutáljó lett. Az albumpremier óta a Death of the Celts mászott a fülembe. Aztán a következő hónapokban/években majd újra felfedezek valamit az albumról és jobban megszeretek, így volt ez a fent említett két album műveivel is.
Kommentekben (maiden social media alatt) látok sok fanyalgót, az ilyenek szerintem már a Matter óta fanyalognak, mert nem értik a Maiden korszakait és történeteit. A turnékon úgyis mindig megetetik a népet a nosztalgia programmal.
Remélem Bruce felhagy koncerteken az erőltetett ordítással, mert hát, na, nem bírja a hangja a stúdión kívül pár percnél tovább.

Killary Fucking Clingon 2021.09.23. 13:41:09

Csináljunk valami japánost...ott még veszik a lemezeinket és lehet turnet is csinálni van pénz..Mikor mennek már nyugdíjba..Kibaszott fárasztó 40 éve ugyan azt a végeérhetetlen dalt hallgatni..
süti beállítások módosítása
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum