A tavalyi év egyik nagy meglepetése volt az Orbit Culture harmadik albuma, a Nija. Ám ahelyett, hogy leigázták volna a világ színpadait, nos… tudjuk, mi történt. A zenekart továbbra is mint a jövő ígéretét emlegetik, ők pedig 5 újabb dalt dobtak be a közösbe, hogy mindezt bizonyítsák.
Ha eddig kimaradt volna a svédek munkássága, egy rövid gyorstalpaló. A zenekar 2013-ban alakult, és még abban az évben kiadtak egy minialbumot. Eddig három lemezük és a Shaman-nal együtt ugyanennyi EP-jük jelent meg. A korai tagcserék után mára Niklas Karlsson énekes-gitáros-főnök maradt az egyetlen alapítótag, és körvonalazódott a zenekar stílusa is. Dallamos death metal a játék neve, valahol a Metallica, a Fear Factory és a Gojira metszéspontjában. Ez persze túlzó leegyszerűsítés, de szeretett műfajunk már csak ilyen.
Az már nem derül ki a rövid rezümékből, hogy az Orbit Culture minőség tekintetében is pariban van a referenciaként citált 3 zenekarral. A csomag bármelyik elemét nézzük, kimagasló a színvonal. Persze mit számítana a szép arculati-grafikai világ vagy a betyár hangzás, ha a dalok nem lennének olyanok, amilyenek. Meggyőződésem, hogy a dalszerzői kvalitás lesz az a bizonyos plusz, ami kiemeli őket a hasonszőrű bandák tömegéből. Habár az új dalokkal az volt a cél, hogy valamelyest visszavegyenek a komplexitásból:
Van néhány dal a Nija albumon, amit szívesen játszanánk élőben, de amikor előadjuk őket, valahogy nem jönnek úgy át, ahogy szeretnénk. Olyan zenekar akarunk lenni, amelyik képes rá, hogy bemozogja a színpadot és így kapcsolódjon a közönséghez, ne csak álljunk egy helyben, és izzadjunk a fura gitártémák és hasonlók fölött.
Nos, ezt nem igazán sikerült meglépni. A dalok hosszúak, összetettek, kompozíció és hangszerelés tekintetében is. Amikor azt hinnénk, ennyi volt a mutatvány, bedobnak még egy témát, egy effektet vagy vonós hangszereket. Lehet, hogy előadni egyszerűbb őket, de a befogadó oldaláról továbbra is teljes odaadást kívánnak. Ha rákeresünk a nemrég játszott virtuális koncertjük vagy a korábbi élőben-a-stúdióból fellépéseik videóira, láthatjuk-hallhatjuk, hogy semmi gond az előadásokkal. Igaz, az effektek, zörejek miatt erősen támaszkodnak előre rögzített elemekre, de az a kegyetlen gyalulás, ami a zene alapjait adja, természetesen jön. Részemről maradhat is így, éppen az kölcsönöz egyedi ízt a muzsikájuknak, hogy egyszerre ösztönös és kifinomult.
A hallgató első reakciója az lesz az Orbit Culture zenéjére, hogy nagyon durva. Már úgy igazán, a maga műfaján belül is. Hallgassuk csak meg a lemezindító Mast of the World-öt! Már a hangzás is megural, de Niklas hörgős énekhangja tényleg nem ismer kegyelmet. A nagyszülők aranylakodalmára ne ezt válasszuk aláfestésként! A refrént már tiszta hangon, de nem kevésbé energikusan énekli, és sikerült néhány fogós dallamot is idecsempészni.
A Flight of the Fireflies lehet a kiadvány zászlóshajója, egyben a skandináv brutálzene-egyszeregy iskolapéldája. Hibátlan riff (oppardon: riffek), biztos kézzel adagolt agresszió, megjegyezhető dallamok, a végén pedig egy olyan beteg kiállás, hogy nem hisszük el, hogy ilyet is lehet. Lesznek zenész-kollégák, akik féltékenykedve hallgatják majd. Mindezt pár érdekes effekt színesíti, és törékeny melankólia hatja át. Óriási lelke van, de közben letépi az arcod. A szövege metaforikusan a különféle függőségekről szól, ami különösen aktuális most, hogy a fél világ jobb híján otthon piál – a másik fele ezt tette már eddig is.
A Carvings hasonló az előző dalhoz, itt kerül elő a sámán-motívum, míg a téma ugyanazt járja körül, csak más szemszögből. A tempó valamivel visszafogottabb, de a súlyosság fikarcnyit sem. Christopher Wallerstedt dobos pedig biztosan beiktatott néhány lábnapot az edzéstervbe, a játékában egyaránt ott az ősember és a matematika-professzor.
A négyes Strangler az egyetlen dal, amire valóban áll az egyszerűbb megközelítés. Három és fél perces játékidő, egyszerűbb riffelés, és punkos lüktetés jellemzik. Persze ennek is odatettek a végére egy-két kacifántos ritmusképletet, csak a miheztartás végett. A minialbumot záró A Sailor’s Tale csellóval indul, de nemcsak emiatt lóg ki a többi dal közül. Olyan ragadós dallamot sikerült kanyarintani hozzá, hogy először azt hittem, feldolgozás. De nem az, utánanéztem. Nem egy tipikus OC szerzemény, holott megvan benne minden alkotóelem – különösen az atmoszféra-teremtésben erős.
A szűk félórányi játékidő után nem marad hiányérzetünk, mind az 5 dal hibátlan. Hadd tegyem hozzá, hogy a klasszikus Reign in Blood se volt sokkal hosszabb. Aki szereti a durvább zenéket, ki ne hagyja, és dobja mellé bátran a tavalyi Nija lemezt is. Én pedig örömmel adom meg rá az első ötpontos értékelést, bár ez a minialbum formátum miatt csak egy kisötös lesz.
