A New York-i Dream Theater a progmetal stílus zászlóvivője, és ha új lemezzel jelentkeznek, az mindig eseményszámba megy. Mivel elég gyakran és rendszeresen teszik ezt, idén már tizenötnél jár a számláló, ha a sorlemezeket nézzük. A hosszú című A View from the Top of the World október végén jelent meg, volt idő elmélyedni benne.
Nincsenek egyszerű helyzetben, ha le akarják nyűgözni a hallgatóságot. A Dream-tábor egy része ugyanis rendkívül finnyás, és hajlamos irreális elvárásokat támasztani. A másik része persze lojális, támogató fanokból áll, mégis, az az érzésem, valahogy sikk lett fitymálni őket. Ehhez a legjobb ütőkártyát ők maguk szolgáltatták: a duplalemezes The Astonishing valóban felért egy arcon rúgással, én azóta sem értem, mire volt jó, de már megbocsátottam. Felmerül még panaszként James LaBrie élő teljesítménye (részben jogosan), valamint a 11 éve lelépett dobos, Mike Portnoy utáni kesergés, aki a csapat egyik hajtóereje és vezéregyénisége volt. Láthatjuk, hogy a fanatikusok és a kritikusok oldalán is van igazság – én inkább az első csoporthoz húzok, de igyekszem pártatlan maradni.
Az előző album (Distance over Time, 2019) egy látványos hátraarc volt, azon se lepődtem volna meg, ha az „Ígérem drágám, többet nem fordul elő” címet adják neki. Sorra vették, mit szeret a nép a zenéjükben, és szépen beépítették a dalokba, erre mondja az angol, hogy fan service. Az új album ugyanott veszi fel a fonalat, és még a korábbinál is egységesebb, ha úgy tetszik, tipikus Dream Theater zenét rejt.
Az elmúlt években ők is építettek egy főhadiszállást, a DTHQ (Dream Theater Headquarters) Long Island-en található. Próbaterem és stúdió is van benne, a dalszerzés, a próbák és a felvételek is ott zajlottak. A dalszerzést még a múlt télen elkezdték, a négy hangszeres együtt zenélt a próbahelyen, James pedig online kapcsolódott be Kanadából, mert az utazás akkortájt nem volt biztonságos. Nagyon rokonszenves módon egyébként a dalszerzői krediteknél a teljes zenekar van feltüntetve. Aztán mire a felvételekre kerül sor, James csatlakozott a többiekhez. A producer ismét John Petrucci volt, a keverést és masteringet pedig Andy Sneap végezte, ez a páros garancia a hibátlan hangzásra, nem is okoznak csalódást.
Fontos még megemlíteni, hogy John Petrucci ezen a lemezen használt először nyolchúros gitárt. Úgy sejtem, nem minden dalban, de például az Answering the Call vagy az Awaken the Master elején rendes sertéspartit hallunk, már ami a röfögést illeti. Persze ne olyasmire gondoljunk, mint a Fear Factory vagy akár az Ektomorf idei lemezein (azokon is nyolchúros szól), de van pár erélyesebb pillanat. Emlékszem, az Awake-en mutatkozott be a héthúros gitár, szóval, ha így megy tovább, 2048-ban jön majd a kilenchúros, csak addigra Petruccinak jeti-végtagokat kell növesztenie, hogy átérje a gitár nyakát.
Hét dal 70 percben, lenyűgözően szép a borító (megint), és az előzetes hírek és kislemezek alapján is megelőlegeztem a bizalmat. Máig él bennem annak emléke, amikor először hallottam a Dream Theater zenéjét. Olvastam már korábban az Images and Words-ről, aztán végre kölcsönkaptam, és amikor lejátszottam, tátott szájjal hallgattam, hogy nahát, ilyet is lehet? Aztán persze egyből lemásoltam kazettára. Talán emiatt is, de az átlagnál elfogultabb vagyok, és mindig izgatottan várom az új dalokat tőlük. Az A View from the Top of the World pedig úgy indul a The Alien dallal, mintha minden közkedvelt építőelemet fel akarnának vonultatni már az elején. Téma- és tempóváltások félpercenként, zakatolós riff, dúdolható gitárszóló, dallamos refrén. Besztof DT, kilenc percben. Az első, ismerkedő hallgatás alkalmával az lepett meg, hogy a dalok nagyon egybefolynak, mintha ugyanazokat a fordulatokat sütnék el minduntalan, és valahogy egyetlen refréndallam se ragadt meg a pufferekben. No persze jól néznénk ki, ha egy Dream Theater lemez elsőre felfedné magát – hitegettem magam, és újraindítottam a lejátszást.
Második nekifutásra nagyjából ugyanezt jegyeztem fel. Nagyon homogén az anyag, nincs instrumentális dal, nincs suttogva elrebegett lassú (mondjuk nem is hiányzik), nincsenek kretén, musical-es szintiszólamok, nincs vadulós szám és nincs sláger sem. Illetve mindenből van egy kicsi, erre-arra elszórtan. Mintha minden vadhajtást lenyesegettek volna – vagy félretették őket a szólólemezekre. James sem erőlteti túl magát a mikrofonnál, marad a közepes hangfekvésben, közel 60 évesen nem fog ő már akrobatikázni. A lemez végére szerkesztett húszperces címadó persze kilóg a sorból, de az ilyesmit nem kilóra mérik. Ha a korábbi extrahosszú dalaikhoz hasonlítjuk, azoktól elmarad, szóval nem egy A Change of Seasons, értitek.
Hajtott a felfedezés varázsa, így számtalanszor lejátszottam még, végül két dal emelkedett ki a masszából. Az emelkedett hangulatú Transcending Time-ban valahogy összeállnak a hozzávalók, különösen Jordan Rudess billentyűjátéka fogott meg. Az Awaken the Master pedig a rockosabb (metálosabb?) megközelítés miatt tetszett, meg aztán ez az a két dal, amit utólag is fel tudok idézni. A többi számomra továbbra is egy homogén hangfolyam – nyilván kellő műgonddal elkészítve.
Több kérdés is megfogalmazódott bennem, amikre nem tudom a választ. Melyik az a dal, amelyik hosszabb távon is a koncertprogramban marad majd? Ha ezzel a lemezzel jöttek volna elő 1992-ben, akkor is a lábaik előtt hevernénk? Vagy csak el vagyunk kényeztetve azóta (leginkább éppen részükről)? Nevezhetjük ezt a lemezt progresszívnek, ha szinte minden megoldása ismerős korábbról? Közben meg melyik dalra van a legnagyobb beindulás a koncerteken? Az As I Am-re, ami egy rövid, lineáris rocksláger. Szóval, a fene tudja.
Egy biztos, az A View from the Top of the World egy hibátlan lemez, nincs rajta gyenge pillanat. Nem hittem volna, hogy valaha ezt mondom, de tökéletes háttérzene, pedig azt várnánk, hogy fülessel hallgatós, odafigyelős anyag legyen. De nem, olvasáshoz, házimunkához megfelelő. Észre se veszed, melyik dal szól, vagy mikor indult újra. Nemigen vonja el a figyelmet, de közben kellemes, minőségi hallgatnivaló. Mintha random bekapcsolnánk a Bartók Rádiót (tényleg, van még olyan?). Igen, a lemezeik már nem korszakalkotóak, megvannak a bevett megoldásaik, a legtöbb dalnak már létezik egy ikerpárja korábbról. És az is igaz, hogy itt nincs olyan dal, amit majd évek múlva is emlegetünk. Számomra a The Count of Tuscany volt az utolsó ilyen – arra ha csak rágondolok, beleborzongok.
Aki szereti a zenekart vagy úgy általában a progmetalt, hallgassa meg, nem lesz csalódott. Aki viszont kockás papírral a kezében gubbaszt a hangfalak előtt, számolja a tempóváltásokat, és magas lóról osztja az észt a fórumokon, nos, őt amúgy se lehet meghatni. Mára a Dream Theater olyan lett, mint egy 15 éves megbízható családi autó. Pöccre indul, sosem kell hozzá trélerest hívni, de a lóerők már elcsatangoltak, és már a gazdája se törölgeti át szarvasbőrrel minden hétvégén. De még emlékszünk a régi hőstetteire, és emiatt mindig szeretni fogjuk.
