Juhász Marci nevével a nagy többséggel ellentétben nem azon a bizonyos televíziós tehetségkutatón találkoztam először, hanem egyszerűen szembejött velem a Nomad új énekeseként Jánosi "Cicó" Szabolcsék Hotel Polimer című második lemezén. Marci ugyanis a Végál.om.. című első Nomad korong után, egy hosszabb szünetet követően került az énekes, Fodor Zoltán helyére. Nagy volt a kabát, amit az akkor huszonéves srácnak Fodi után magára kellett öltenie, de sikerrel járt és idővel bele is nőtt a szerepbe.

Cicóékkal közösen három további nagylemez készült, de kijött egy dupla Nomad koncertanyag, illetve digitális formában több kislemez és egy akusztikus cucc is megjelent. A Nomad mindig is elsősorban Cicó zenekara volt, a kezdetektől fogva ő volt a zeneszerző és az utóbbi időszakban a szövegírás is az ő terepe lett, Marci pedig többnyire "csak" a hangját adta a lemezekhez. Az együttműködés - számomra - váratlanul, de úgy tűnik, tüskék és sárdobálás nélkül, idén év elején ért véget. Mindkét fél megy tovább a maga útján; tavaly ilyenkor végképp nem gondoltam volna, hogy épp Marci lesz az a bizonyos "Kilépő" figura az utolsó közös nagylemez borítójáról...

Az énekes a távozás után a nehezebb utat választotta, nem csatlakozott egy már bejáratott nevű bandához, nem is kezdett el haknizni, hanem valami újba fogott. Ehhez pedig a Nomad tábora felől érkezőknek a legjobb kiindulópont a zenekar fentebb emlegetett akusztikus anyaga lehet, hiszen Marci az első szólólemezén jószerivel mindent lecsupaszított maga körül. Az egyszerű képletben alapvetően mindössze két dolog maradt, az akusztikus gitár és a jellegzetes énekhang. Persze időnként feltűnnek vendégzenészek is, de az akusztikus gitár-ének kombináción van a lényeg. Illetve van még egy harmadik összetevő, ami a Nomad lemezek híveinek nem lehet újdonság, ezek pedig maguk a dalok, melyek képesek valami olyat adni, amit a hazai könnyűzenében keveseknek sikerül; ott van bennük az a bizonyos érzés...

Marci a lelkét tárja ki a hallgató előtt, az összes dal az ő szerzeménye, a dalszövegek pedig Marci és Bodzás Attila gondolatai. A Sorsszimfóniák valahol olyan, mint egy dalokba foglalt önéletrajz, melyben az alapvető érzelmek mellett ott vannak a borsodi srác gyökerei (pl. a Borsó, meg a héja, Az én Múcsonyom) mellett a jelenlegi dolgai (Süllyedő hajó) is. A nyitó szerzemény például a nagyvárosba szakadt falusi srác keserédes dala, mely valahol arra figyelmeztet, hogy a digitalizált világban az embertömeg ellenére maszkok nélkül is milyen nehéz a kommunikáció. Természetesen akad vidámabb pillanat is, mint az előbb emlegetett Borsó, meg a héja, de a dalok többsége melankolikusabb hangvételű.

Hangszerelés szempontjából a záró Hűtlen szerelmesek második fele lóg ki a sorból, itt ugyanis egy kvázi rockzenekar kíséri az énekest. A Sorsszimfióniákat a Nomad táborának nyitottabb fele mellett a Cseh Tamás vagy Dinnyés József lemezei felől érkező hallgatók is a keblükre ölelhetik, sőt talán még a Magna Cum Laude rajongói is próbálkozhatnának vele. A CD tehát nem egy adott generációhoz szól, hanem életkortól és zenei stílusbeli prioritástól, illetve bármilyen egyéb hovatartozástól függetlenül bárki kapcsolódhat ehhez a kilenc dalhoz.

Jelzésértékű az is, hogy Marci ezekben a hetekben a Road zenekar aktuális turnéjának vendégeként mutatja be a lemezt. Nálam éjszaka, fülhallgatóval működik leginkább, de élőben egy kisebb klubban épp úgy átjöhetnek ezek a dalok, mint egy rockbanda koncertjének felvezetőjeként. Kíváncsi vagyok, hogy innen merre fog tovább vezetni Marci útja!