Bodor Máté a Wisdom gitárosaként tűnt fel, amikor a Marching For Liberty lemezen Galambos Zsolt utódjaként mutatkozott be a fővárosi csapatban. Máté két lemezt készített Kovács Gáborékkal, majd a Leander Kills hathúrosaként egy további korongon tette le a névjegyét. A Túlélő után pedig a nemzetközi vizekre evezett a skót kalóz metalos Alestormmal, melynek fedélzetén már a hatodik éve szolgál.

Közreműködött továbbá a Dalriada és az Avenford korongjain, illetve Weisz László dr. Weisz projektjében is. Ilyen előzményeket követően jelent meg Máté rendhagyó címmel ellátott első önálló albuma. A fentiek ismeretében, mivel igyekszem nagy ívben kerülni az előzeteseket és egy-egy új megjelenéssel teljes egészében tartom szerencsésnek az ismerkedést; fogalmam sem volt, mit várhatok az Oh Wow!-tól. Power metal, modern metal, netán kalóz metal...

A borítókép ráadásul még jobban összezavart a szürreális, repülő fánkokkal illusztrált grafikával. Javaslom, hogy az előzményeket és a külsőségeket gyorsan felejtsük is el, vagy legalábbis próbáljunk meg elvonatkoztatni ezektől! A szinte másodpercre pontosan félórás anyagot nevezhetnénk akár egy hosszabb lélegzetű EP-nek is, de manapság aztán végképp nincs jelentősége a formátumoknak.

A nyitó A Donut A Day (már megint ezek a fánkok..) a melodikus oldalról közelíti meg a nyolcvanas és kilencvenes évek fordulóján csúcsra járatott műfajt. Máté olyan dallamokat játszik, melyek két-három hallgatás után a mezei zenehallgatók hallójárataiba is befészkelik magukat. Hasonló a képlet a Bruises esetében is. A Clutch 3-ban ott van Satriani dalcentrikus megközelítése, Paul Gilbert érzelemgazdagsága és Marty Friedman sokoldalúsága is. Természetesen tekerésekben és végeláthatatlan szólókban sincs hiány, de mi mást várhatnák egy fiatal gitáros első, vokálmentes szólólemezétől, ha nem pontosan ezeket. Az utóbb említett dal utolsó harmadában még Malmsteen szelleme is felsejlik. Az Icing egy modernebb felfogású tétel, a riffelés ezúttal John Petrucci szólólemezeit idézi. A két favorit pedig a Szúnyog és az utolsó előttiként lemezre került Keiko. Az előbbinek önálló karaktert a rendhagyó hangutánzó témák adnak, az utóbbi riffelése pedig – ahogy a The Forgotten Ones bevezetője szintén - klasszikus thrash, modern köntösben elővezetve, mely ismét egy újabb árnyalata a CD-nek. Jót tett a lemeznek, hogy a vírushelyzet ellenére nem programozott dobokkal készült, hanem Maczák Márk (Amigod, Watch My Dying, Keeper Of Dreams) ütötte fel a témákat. A basszusgitáron pedig a producerként közreműködő, a keverésért és a masterért is felelős Schiszler Soma (AWS) vendégeskedik.

A borító, egyes dalcímek és a promo fotó alapján úgy tűnhet, hogy Máté elpoénkodta a lemezt, ez azonban távolról sincs így, kiérlelt, önálló vonalvezetésű dalok kerültek ki a Miskolcról elszármazott gitáros műhelyéből. Az Alestorm rajongói feltehetően a borítótól függetlenül önkéntelenül is a lemez címét fogják szajkózni, ha meghallgatják Máté első önálló anyagát.