Idén már 30 éves az Adrenalize, a lemez, amivel megszerettem a Def Leppard zenekart. Egyúttal egy korszak végét is jelentette számukra, miközben a hihetetlenül népszerű Hysteria album árnyékában kevesebb figyelmet kapott és kap ma is. Terjedelmes nosztalgia-iromány, illetve ismeretterjesztés következik – ahogy nézzük.
Két olyan zenekar van, akiket feltétel nélkül, fanatikusan szeretek, és akár párbajozni is hajlandó vagyok a becsületükért: a durvák közül a Slayer, a dallamos szegmensből pedig a Def Leppard. Talán nem véletlen, hogy a logójuk is hasonló tipóval készült, hehe. Ne is várjatok túlzottan kritikus, a hibákat kidomborító hozzáállást, de megígérhetem, hogy azért nem megyünk át nyáladzó ömlengésbe sem.
A Def Leppard úgy lett az egyik legnagyobb sztárbanda a 80-as évek végére, hogy közben a pályájukat tragédiák és sorozatos balszerencse övezte. Az olcsó bulvár-tunkolást mellőzve, nézzük a legfontosabbakat. Alighogy befutottak a Pyromania lemezzel, Rick Allen dobos egy autóbaleset következtében elvesztette a bal karját. A többiek rábeszélésére végül nem hagyott fel a zenéléssel, de a felépülése miatt hosszabb szünetet tartottak. A következő album (Hysteria) végül popsztár-magasságokba emelte őket, de az elkészítése fájdalmas és hosszadalmas procedúra volt. Egy emlékezetes eset alkalmával a már majdnem kész anyag felvételei megsemmisültek, kezdhették csaknem elölről az egészet. Akkoriban az volt a legnagyobb költségvetésű lemez, bár a 25 millió eladott példánynak köszönhetően később azért bőven megtérült. Csak hogy érezzük, ez nagyjából összemérhető a Metallica fekete albumának eladásaival.
Nem akartak megint évekre eltűnni, ezért a turné után gyorsan nekifogtak az új lemeznek. De hiába a felfoghatatlan siker, Steve Clark gitáros nem tudott megküzdeni az R-OH képlettel jelölt démonaival. A sorozatos elvonók nemcsak a lemezkészítés folyamatát lassították, de végül sikertelennek bizonyultak. A több mint háromévesre nyúló lemezfelvétel közepén Steve-et holtan találták londoni otthonában. Ismét nagyot reccsent a Leppard-gépezet, végül úgy döntöttek, négyesben fejezik be a munkát, ebből lett cikkünk tárgya, az Adrenalize.
Bár a lemezen már nem hallható Steve játéka, a dalok felének társszerzője, a White Lightning pedig az ő emlékére íródott, vagyis láthatatlan csapattagként ott van azért. Az utódja Vivian Campbell lett, akit a Whitesnake-ből, vagy DIO zenekarából ismerhettünk. Mire a boltokba került az Adrenalize, már ő is a fedélzeten volt, a Freddie Mercury emlékkoncerten már együtt játszottak, és persze a lemez turnéján is. Érdekesség, hogy azóta nem volt tagcsere a zenekarban, vagyis a felállás három évtizede stabil.
No de milyen közegben landolt az Adrenalize 1992-ben? Ha visszagondolunk erre az időszakra, általános vélekedés, hogy a grunge meg az alternatívnak nevezett zenék kinyírták a hagyományos hard rockot. Ez részint igaz is, de a folyamat lassan zajlott le, nem egyik napról a másikra. Internet még nem volt, a zenefogyasztó kultúrközönség az MTV, a rádiók és a nyomtatott magazinok segítségével kapott iránymutatást, hogy „mi hülyeség, mi nem,” és ezek a médiumok a csapat mögött álltak. Hogy mást ne mondjunk, 1992-ben az MTV-n Def Leppard hétvégét tartottak, ahol egymást érték a zenekar klipjei, az interjúk és egyéb filmbejátszások. Az Adrenalize 10 dalából 6 kislemezen is kijött, természetesen videóklippel megtámogatva. Szóval ez még bőven az aranykor volt, a csapatnak is, és a műfajnak is.
Ha a dalokat vesszük szemügyre, adja magát az összehasonlítás az előző lemezzel, ami gyakorlatilag egy slágergyűjtemény volt. Ugyanaz a rádióbarátnak nevezett megszólalás, ugyanazok az elektronikus hangzású dobok, számomra ez a lemez a Hysteria kistestvére. A gitárhangzás különösen tetszik: precízen kigrammolták, mennyi torzítást bír el, hogy senkinek ne fájjon, mégis legyen súlya. Persze jobban megnézve (hallgatva) találunk különbségeket is. Előszöris, jó negyed órával rövidebb, a dalok felépítése is szimplább. Rövidebbek a szólók, kevesebb a sampler, a hangeffekt. Egy Def Leppard dal persze így egyszerűbb formában is zenei finomság, de most jobban oda kell figyelni, hogy a rejtett csemegéket észrevegyük. A zenekar egy egyszerűbb, direktebb lemezt szeretett volna, ami össze is jött, de azért ne várjunk punk rockos fordulatokat. Sőt, ami azt illeti, az Adrenalize sokkal visszafogottabb, tele van lassú számokkal, és a nemlassúk is olyanok, hogy egy háziasszony se kapjon szívrohamot zoknistoppolás közben, ha meghallja a rádióban. Igazi virgonckodás talán 3 dalban van, meg a záró Tear It Down-ban, de az egy régebbi darab, csak most végre lemezre tették.
De kezdjük az elején! A Let’s Get Rocked röffenti be az albumot, ebből lett az első kislemez és videóklip. Nem tudom, van-e még egy olyan dal, amire igaz, hogy a zenekar neve, a dal címe és a lemezcím is szójáték, ha tudtok ilyet, kommenteljétek be bátran. A videója egy animált kisfilm, amin ma talán mosolygunk, de 30 éve élvonalbelinek számított, és valószínűleg egy vagyonba került. Játszotta is feszt az MTV, akkoriban nagyjából mindenki láthatta. A dal tradicionális rockhimnusz, nagyszerű koncert- és lemezindító. Ha kizoomolunk kicsit, ezt az első háromról is elmondhatjuk. Ha gonoszkodni akarnék, felhívnám a figyelmet a Make Love Like a Man vagy a Heaven Is butuska szövegére (konkrétan egy csajt hívnak úgy, hogy Heaven), de nem teszem. Inkább figyeljünk arra, hogy előbbiben Phil Collen gitáros is énekel – a Leppard ugyanis az a banda, ahol minden tag tud énekelni, és ezt ki is használják.
Aztán elindul a lassú számok végtelen sora, amit néha megszakít egy-egy tempósabb, de furamód azok a gyengébbek. A Personal Property vagy az I Wanna Touch U nem éppen az életmű koronaékszerei. Bár nem vagyok a lírai dalok nagy híve, azért a hosszú című Have You Ever Needed Someone So Bad, megtámogatva egy klassz videóval és Joe Elliott meleg tónusú hangjával hibátlan csomagot ad ki. Van egyfajta szívmelengető szépsége, szerintem az egyik legjobb lassú szám, amit valaha írtak, pedig náluk van választék. Végül a Tear It Down képében egy vad rock-&-roller zárja a lemezt, csak hogy el ne merüljünk nagyon a melankóliában. Valamelyest visszautal arra, honnan is jött a zenekar. Bizony, nagy utat jártak be zeneileg is, az induláskori NWOBHM világától a soft rockig. Ebben nagy szerepe volt Mutt Lange producernek, akivel közösen fejlesztették ki a zenekar hangzását. Lange az Adrenalize készítésekor nem volt jelen (éppen Bryan Adams aktuális lemezén dolgozott, ami nem meglepő módon elég hasonlóan szól), de a kreditek közt ott a neve, egyfajta külsős csendestársként vett részt a munkában.
Az Adrenalize fogadtatása vegyes volt, mind a szakma, mind a közönség részéről. Sokan visszalépésként tekintettek rá az egyszerűbb dalok és a kevésbé slágeres megközelítés miatt. A hétmillió eladott lemez persze vitathatatlan siker, de mégis alig negyedannyi, mint az előző album eredménye. Így is minden fontosabb piacon felkerültek a listákra, a Let’s Get Rocked pedig sok országban az első helyig menetelt, és nagyobb sikert aratott, mint az ikonikus Pour Some Sugar on Me. Mégis, ez a lemez egy korszak végét jelentette a zenekar számára, a popsztár státusz és a milliós eladások elmúltak.
Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a műfaj legsötétebb éveiben is kitartottak. Nem engedtek a minőségből, és sosem adtak ki olyat, amit utólag szégyellniük kellene. Valamelyest újradefiniálták magukat; rövidültek a frizurák, a színpadi ruhák már nem tarkábbak egy papagájnál, sőt, az akusztikus dobok is visszatértek. Szerintem az ős-rajongók még örültek is a legtöbb változásnak. Nézzük csak meg, mikkel jöttek elő a hagyományosan nagynevű bandák úgy 1994-97 körül (plusz-mínusz 1-2 év), sokan szívesen elfelejtenék azt az „útkereső” időszakot. Metallica, Iron Maiden, soroljam? A Leppard szerencséje, hogy esetükben a rajongói mag népes, divatoktól függetlenül bármikor megtöltenek akár arénákat is.
Az Adrenalize album beszerzése ma sem ütközik nehézségekbe. Bár sokára adták be a derekukat, mostanra az összes digitális felületen ott figyel a katalógusuk, és aki a fizikai formátumokat preferálja, szintén széles választékból szemezgethet. Bár a zenekar még működik, és jelenleg is új dalokon dolgoznak, időközben aktiválták a „heritage mode”-ot is: áttekinthetetlenül sok újrakiadás, válogatás-díszdoboz, gyűjteményes bakelit és szemszájnakingere kapható. Ami a koncerteket illeti, legutóbb a Whitesnake társaságában mentek egy kisebb kanyart Európában (fantasztikus volt), a következő nagy dobás pedig a nyári amerikai stadionturné lesz a Poison és a Mötley Crüe társaságában. Már ha a jó Vince Neil legalább annyira formába hozza magát, hogy elbírja a mikrofont.
A Def Leppard továbbra is a nagy nevek közé tartozik, a legújabb, cím nélküli lemezük alapján kiváló formában vannak. Az iromány célja nem is az, hogy valami rejtett kincset túrjunk elő az erdő mélyéről, hanem, hogy a mindenki által ismert Hysteria és az azon található aduász nóták mellett felhívja a figyelmet a kistestvér értékeire is. Bár éveket késett, és alig vannak rajta házibuli-slágerek, bátran mellétehetjük a polcon és fejben is. Ugyanaz a hangzás, hasonló zenei világ, a minőség pedig nem is kérdés. Do ya wanna get rocked?
