Azoknak a mai negyveneseknek, akik lassan alulról karcolják az ötvenet, talán ismerősen csenghet a Midnight Oil neve. A veterán zenekar a közel öt évtizedet átölelő, némi hiátussal is tarkított pályája során ugyan sosem koncentrált különösebben Európára, de az 1987-es Diesel and Dust című lemezük Beds Are Burning című dala errefelé is hírét vitte az ausztráloknak. Elnézést, hogy már itt az elején a párhuzamokat keresem, de hogy egy itthon is nagyobb névnek számító kortárs zenekarral dobálózzak, a Midnight Oil és az R.E.M. pályája közel hasonló ívet írt le.
Ahogy utóbbiaknál Mike Stipe személyében egy karizmatikus énekes volt a zenekar arca, úgy az ausztráloknál is a tekintélyt parancsoló megjelenéssel megáldott Peter Garrett viszi a hátán a mindenkori ötöst. A lényeget tekintve pedig mindkét zenekar gyökerei a hetvenes évek végéről, a post punk/new wave/alternatív rock irányzatok kezdeteinél erednek. Az ausztrálok esetében az alapítás éve 1977-re datálható, első korszakuk pedig 2002-ben ért véget. Az újra indulásra több kísérletet is tettek, végül teljes mellszélességben 2016-ban tértek vissza. A szünet oka elsősorban az volt, hogy a már emlegetett Peter Garrett élete jelentős fordulatot vett, hiszen az énekes 2007 és 2010 között környezetvédelmi miniszterként a hivatalban lévő ausztrál kabinet tagja volt, de képviselőként már 2004-ben csatlakozott hazája politikai elitjéhez.
A közéleti kanyar után Garrett visszatalált a rockzenéhez, a helyi közönség pedig tárt karokkal fogadta a megújult Midnight Oilt. Az újra indulás óta a Resist már a második nagylemez, mely közvetlen elődjéhez hasonlóan újfent az ausztrál eladási lista élén kezdett. A mai Midnight Oil kapcsán pedig a folytonosságot, egyben az önazonosságot a klasszikus felállás négyötödének jelenléte garantálja. Tizenharmadik nagylemezükön a hatvanas éveikben járó muzsikusok már nem váltják meg a világot, ezt persze nem is várhatjuk tőlük. Az egy dolog, hogy az 1953-as születésű Garrettnek a hangja semmit sem kopott a nyolcvanas évek óta, az viszont már más lapra tartozik, hogy az énekesnek még ma is van mondanivalója. Ha manapság már nem is fogalmaz olyan fajsúlyos formában, mint a korai lemezeken, de mégis messze túlterjeszkedik a bevett rock-klisék pufogtatásán.
Fotó: Robert Hambling
A kereken egy órás lemezen ezúttal épp egy tucat új dalt kapunk. A nyitó Rising Seas kapásból egy Midnight Oil védjegy, a szellős gitárdallamokkal, a verzékben jelenlévő borongós, Joy Divisionös hangulattal és a szárnyaló refrénnel. A billentyűs középrésszel színesített The Barka-Darling River szerkezete egy árnyalatnyival meg lett bonyolítva, amúgy The Police-módra, de a refrén egy-két hallgatás után itt is ül… talán még némi blues-os íz is érződik rajta. A slágeresebbre formált, vokálgazdag Tarkine az ausztrálok egy újabb arcát mutatja, mely egyébként megint egy egyszerűbb vezérdallamra lett felfűzve. Hogy csak a kenguruk földjén maradjunk; a húzósabb At The Time Of Writing meg úgy kezdődik, mint valami korai AC/DC nóta, aztán persze ez is villámgyorsan átvált Midnight Oil üzemmódba, hogy váratlanul, némi fúvós kísérettel felturbózva érjen véget. A Nobody’s Child vérbeli retro Midnight Oil, melyet akár harmincöt éve is írhattak volna. Talán épp ez az utóbbi félmondat lehet a kulcs a lemezhez, hiszen a kijelentés a szerzemények háromnegyedére ráhúzható. A későbbi dalok közül érdemes még kiemelni a gitárdallamaival azonnal magával ragadó Reefet, a melankolikus hangvételű We Resistet és a záró Last Frontiert.
A Resist egy önazonos, a saját múltjából bátran merítő, de ma is releváns zenekar tét nélküli lemeze. Én és - az eladási listákra pillantva - a helyi rajongótábor pedig épp ezt vártuk az ausztráloktól, így kritikai felhangnak természetesen semmi helye! Sajnálom, hogy hazájukon kívül mégis alig ismerik őket, de ez már minden bizonnyal így is marad… Ha ez számít valamit, a pontszám részemről már a Rising Seas refrénjét hallva eldőlt.
