Zenéről írni meglehetősen hálátlan feladat, jobb híján az ember hasonlítgat, kategorizál vagy címkéz esetleg valami zavaros hasonlattal próbálja meg visszaadni a hallottakat. A Cave In tipikusan az a zenekar, ahol szükség van az egész rock újságírói kelléktárra, ami a legújabb Heavy Pendulum esetében különösen igaz.
A Cave In olyan - és akkor most jöjjön is az első hasonlat - mint az a bolygó az új lemez borítóján: az egész karrierjük egy elliptikus pályán kering valódi önmaguk körül, melynek során hol távolabb hol pedig kicsit közelebb kerülnek ahhoz a zsigeri post hardcore-hoz ami a debüt Until Your Heart Stops idején jellemezte a bandát.
Ugyan őket inkább a szívük húzza a középpont irányába semmint a gravitáció, végül mégis a fizika (jobban mondva a fizikum) az ami nem engedi, hogy visszazuhanjanak. Stephen Brodsky, gitáros-énekes időben felismerte a határait már rögtön a Jupiter idején és a tiszta ének egy olyan kreatív ösvényre terelte a bandát, ami egészen a mainstream kapujáig vezetett és bár az Antenna még jobban megosztotta a zenekar rajongóit, kétségtelen, hogy új szurkolókat is szereztek maguknak. Mivel az önazonosság egyfajta szabadságélmény is egyben, a menedzsment, marketing, kiadó, fodrász, stb. által gúzsba kötött Cave In nem is bírta sokáig az RCA túlzó gondoskodását, így a következő lemezükkel (Perfect Pitch Black) nem csak a Hydra Head-hez tértek vissza, de az agresszívabb gyökerekhez is, bár a beton csak 2011-es White Silence-re kötött ki teljesen. A hosszabb szünetet követően a tervezett visszatérés Caleb Scofield basszer sajnálatos halálának köszönhetően felemásra sikerült és a Final Transmission válságterméke már címében sejtetni engedte, hogy miként látja a banda a jövőt.
Ehhez képest itt van most a Heavy Pendulum, ami címében az idő és élet ciklikusságát hivatott szimbolizálni, szerintem viszont sokkal jobban tükrözi azt az egyensúlyi állapotot, ami a korai évek torokgyilkos (post) HC-ját és a közelmúlt dallamos alternatív rockját vegyíti, azaz röviden szólva beállt az inga középre. Mókás belegondolni, hogy ehhez a harmóniához pont a kaotikus hardcore felől érkezett a segítség Kurt Ballou és Nate Newton (Converge) személyében: míg az előbbi producerként tologatta a potmétereket, addig utóbbi Caleb Scofield hiányát igyekezett pótolni. A Cave In amúgy is ezer szálon kötődik a Converge-hez, ráadásul Ballou producelte annak idején a bemutatkozó lemezüket, így valahol borítékolható volt, hogy valami fasza dolog sül ki ebből kooperációból.
Bár korábban soha nem kapott tőlem kitüntetett figyelmet a Cave In, az első kislemeznek bedobott döngölős New Reality nálam is fokozott nyálelválasztást eredményezett és a (post) doom hangulatú (igen, most jön a címkézgetés meg kategorizálás) Blinded by a Blaze-nek is feltétel nélkül tudtam örülni. A Stone Temple Pilots szebb napjait idéző Blood Spiller, illetve a Jar of Flies világában kalandozó Reckoning aztán mini-albumnyira duzzasztotta az előzetest, ami szerencsére nem lett a Heavy Pendulum legjobb pillanatainak kivonata.
Az STP illetve az Alice in Chains hangulat egyébként elég gyakran visszaköszön, a címadó Heavy Pendulum például szintén egy elég markáns Scott Weiland (RIP) szellemidézés, bár amíg jól csinálják felőlem jöhet minden mennyiségben (a massachusetts-i mathcore színtér úgy tűnik jelenleg amúgy is épp grunge trippen van, a legutóbbi Converge lemezen kaptunk AIC reminiszcenciát rendesen, de ott meg ugye Brodsky segített be kicsit, szóval van egy tippem ki a ludas).
Akad aztán itt stoneresebb szerzemény, mint a Floating Skulls vagy a Careless Offering, hagyományosabb metalcore (Amaranthine), de még a Mastodon féle sludge kedvelői is találhatnak kapaszkodót (Searchers of Hell). Az én személyes kedvencem viszont a fifikás Waiting for Love ami ismét bebizonyítja, hogy a jó dalhoz elég egy fasza riff, meg egy eltalált énektéma és kész is van a tuti koncertfavorit. A lemezt aztán a minden szempontból gigászi Wavering Angel zárja, ami 12 perc alatt duzzad ártalmatlan egy szál gitáros dalocskából izzó lávafolyammá.
Nem akarok elhamarkodott következtetéseket levonni, de nekem már pár hallgatást követően úgy tűnik, hogy a Heavy Pendulummal a Cave In beelőzött önmagának és ezzel nemcsak a diszkográfiában veszi át a vezetést, de komoly esélyekkel indul majd a 2022-es kedvencek versenyében is.
