A korlátlan és kontroll nélküli információ-áramlás korában sokszor épp az események hírértéke vész el. Az ember hiába próbál képben lenni egy adott szubkultúra aktualitásaival, az információk annyi irányból és megannyi forrásból érkeznek, hogy közöttük a puszta eligazodás is kihívás, nem beszélve a tényleges tájékozódásról. Miért írom ezt?! Itt van példának okáért ez a fővárosi négyes, amely közel egy évtizede része a hazai undergroundnak, mégis csak pár hete jutott el hozzám a hírük.
Feltehetően különböző fórumokon már korábban is belefutottam valami információmorzsába a Nest Of Plagues-ről, ez azonban épp a fentiek okán nem volt elég ahhoz, hogy ténylegesen is utánuk menjek. Ha viszont egy zenekar második helyen végez a hazai Wacken Metal Battle rendezvényen, talán már többen felkapják a fejüket, nem beszélve arról, ha a szóban forgó csapat még a legnagyobb hazai szaklap Hangpróba rovata táblázatának az élén is képez végezni. Az utóbbi információ hírértéke már nehezen megkérdőjelezhető. Ilyen előzmények hatására kötöttem közelebbi ismeretséget a szokatlan nevű budapesti formációval.
Az pedig már az ismerkedés kezdeti szakaszában nyilvánvalóvá vált, hogy a produkció "kész van", hiszen a csapat második korongja egy kerek egész, beleértve a zenei oldalt, a dalszövegeket, a grafikákat, sőt még a banda kiállását is. A 2014 nyarán alapított kvartett a deathcore/metalcore csapásvonalon indult, két évvel később jelentkeztek az első EP-vel, majd ténylegesen 2018-ban debütáltak az End Of The Comedy című nagylemezzel.
A két korábbi anyag nálam tehát előzőleg teljesen kimaradt, az első találkozásunk az újfent a gyulai No Silence Stúdióban, Simon Istvánnál rögzített konceptlemez volt. A To Kill A God ugyanis egy témakört jár körbe, úgy, hogy a dalok egyébként önmagukban is megállnak a lábukon. A téma pedig olyan, melyről az emberek többsége inkább hallgat, mintsem bárkivel megossza az ezzel kapcsolatos gondolatait. Egy relatíve fiatal csapattól a hallgató nem is várna ilyen mély anyagot. A promó lap szerint ugyanis „A szövegek olyan emberi érzésekből merítenek, melyek uralják az ember minden cselekedetét és gondolatát.”. Ivanics Dániel énekes/basszusgitáros nem csinál titkot abból, hogy az utóbbi időszakban mentális problémáiból adódóan kemény dolgokon ment keresztül. Emiatt a sűrű dalszövegeknek időt kell adnunk ahhoz, hogy legalább némileg leülepedjenek. Még a szövegek mélyebbek, elgondolkodtatóbbak lettek, addig a zenei oldal a deathcore irányából egy határozott lépést tett a groove metal felé, így pedig a Nest már a 90-es évek közepének muzsikáin szocializálódott hallgatókat is telibe találhatja.
A zömmel középtempós zúzások között rendszeresen felütik a fejüket indusztriális elemek, ezek azonban csak színesítik az összképet, nem mennek a gitárfal rovására. A Kövecses Evelin és Breier Máté alkotta gitárpáros zúzós, fifikás, esetenként nyakatekert riffjei el is viszik a hátukon az egész lemezt. Dani és a dobos Fűr Balázs pedig olyan alapokat hoznak, melyekre bátran lehet építkezni. A deathcore brigádok helyett a nótákon inkább a Machine Head Phil Demmel nevéhez köthető második klasszikus korszakának és a Gojirának a hatását érzem. Dani az üvöltözés mellett esetenként dallamosabb témákkal, szövegmondásokkal is próbálkozik, de ha az adott szerzemény mondanivalója azt kívánja, elmegy akár a legextrémebb torokkínzások irányába is. A több, mint tucatnyi dal első ránézésre soknak tűnhet, de a három-négy perces nóták nem fekszik meg a hallgató gyomrát.
Manapság már nem számít kuriózumnak, ha egy hazai lemeznek nincs rossz értelemben vett magyaros utóíze, a To Kill A God pedig egy újabb olyan cucc, ami szemlesütés nélkül alkalmas a nemzetközi megmérettetésre. Azt pedig csak zárójelben jegyzem meg, hogy a klipesített The Silent Ones-ban az Infected Rain énekesnője, Lena Scissorhands vendégeskedik, ugyanis a korong az ő jelenléte nélkül is megállna a lábán.
