Vannak azok a koncertek, amiket eddig minden igyekezeted ellenére sem tudtál megnézni. És vannak azok a koncertek, amik sohasem voltak. És vannak azok a koncertek, amik sohasem lesznek. És vannak azok a koncertek, amiket most, egyszer mégis megrendeznek. (Fotók: Beyond the Gates Facebook)
Valamikor a '90-es évek közepén eljutott hozzám a Katatonia első albuma, ami elindított egy láncreakciót. Ennek hatására elkezdtem magam beleásni az éppen a kiteljesedése felé haladó black metal második hullámába (különös tekintettel a norvég zenekarokra). Itt megerősödött bennem a vágy, hogy meglátogassam Skandináviát (de legalább Norvégiát), ugyanis ez már a történelmi érdeklődés miatt is felmerült, mint igény.
Tekintve, hogy nálam az elhatározás és a tett között nem egyszer olimpiát is rendeznek, így erre az utazásra csak most szántam rá magam. Most viszont egy olyan csomag keretében, ami a zenit, aminél nincs feljebb.
A Beyond the gates fesztiválról még nem hallottam korábban, amiben fontos szerepet játszik az a tény, hogy nem szeretem a fesztiválokat. Egy formájukban viszont képes vagyok az elviselésükre: ha olyan a lebonyolításuk, mint a Beyond the gates-nek (indoor fesztivál nem túl nagy teremben és megfelelő fellépőkkel).
A Beyond the gates fesztivál 5 napjából kettő volt olyan, amit mindenképpen meg akartam nézni (aztán úgy hozta a sors, hogy hármat láttam). A következő pár sor ezeket a napokat fogja elmesélni (vagy ahogy én hivatkozom rá: életem utazását)
Oslóba repültem mert onnan vonattal akartam megtenni az utat Bergenbe, hogy a tájban is tudjak gyönyörködni. Így ha már ott voltam, nem hagyhattam ki, hogy betérjek A boltba. A Helvete shop utódjába, a Neseblod Records oslo-i üzletébe. Egy nem hivatalos black metal múzeumba. Meg az alatta lévő pincébe. Ahol ott az a felirat. A bolt maga valóban felér egy múzeummal, ugyanis nekik mindenük IS van. Egy dologgal mondjuk komolyan hadilábon állnak: hellyel. Elképzelhetetlen egy hely. Nem szabad kihagyni, ha arra jár az ember.
Ahogy az Oslo-Bergen vonatutat sem (szigorúan világosban)! Szavakkal nehezen leírható csoda, ami fogadja az embert azalatt a 7 óra alatt, amíg megteszi a szerelvény az utat. A táj szépsége mellett egy black metal rajongó még többet kap: megérti a miértet is.
1. nap (Misþyrming, Whoredom rife, Archgoat, MGŁA)
A fesztivál első három napja az USF Verftet nevű klubban került megrendezésre, utána költözött át a legendás Grieghallenbe. Emellett a délutáni és éjszakai koncerteknek a Kulturhuset nevű klub adott otthont (ez utóbbiak nekem kimaradtak).
Az első nap, ami engem érdekelt, az a fesztivál harmadik napja volt. Onnan is a nyitó banda, az izlandi Misþyrming, akikre eddig kétszer vettem jegyet két különböző országba (hogy aztán mindegyik lemondásra kerüljön a pandémia miatt). De harmadszorra egy harmadik országban végre sikerült elcsípnem őket. És amikor szétnyílt a függöny a kis intró után (igen, a függöny), akkor olyan energiabomba szakadt a közönségre, hogy levegőt is alig kaptam! Mindezek mellé sikerült olyan gonosz külsőt varázsolni maguknak, hogy joggal hihette az ember, hogy pár ördögfióka utat talált a felszínre riogatni kicsit az emberiséget. Komplett feketére festett arcok, ifjonti hév és a koncert gerincét adó utolsó album. Ezek egy tökéletes koncert kellékei is lehettek volna, ha a technikus srácnak nem lett volna dobfétise (vagy gitárfóbiája, ez még számomra sem világos). A tény, hogy minden koncert úgy indult, hogy gitárok sehol, ének halk, a dob meg túlhúzva. Aztán hol hosszabb, hol rövidebb idő alatt előkerült valaki, aki rávert a srác kezére, és akkor helyreállt a rend. Ez az izlandi srácoknál talán a harmadik szám után sikerült. Mindenesetre az Algleymi dalait élőben hallani óriási élmény volt, és ez a 40 perces nyitókoncert el is vitte a showt aznap. Ami az említett album zsenijének, a srácok intenzív előadásának és a viszonylag korán helyreálló hangnak köszönhető. Meg persze egy jó adag szubjektív, emocionális töltetnek.
A Whoredom Rife igen szép nevet szerzett magának az elmúlt pár évben, amióta létezik. A 2014-es alakulás ne tévesszen meg senkit. Itt negyvenes, veterán arcok szállítják a klasszikus norvég black metalt kiegészítve a klasszikus külsőségekkel. Kecskefejek a színpad előterében, arcfestés és kiváló norvég black metal, ami méltán emelte a zenekar renoméját e földalatti világban. A technikus srác keze munkája itt is komoly hatást gyakorolt a koncert élvezeti szintjére, ugyanis annak első fele lényegében kuka volt. A második fele viszont 10 pontos! Az énekes kiállása tekintélyt parancsoló és ellentmondást nem tűrő. Abban a 20 percben, ami arányos hangzással megadatott nekik, győztes csatába vezette a zenekar legénységét. Ilyenkor sajnálja az ember a semmit érő első 20 percet. A mi útjaink mindenképpen találkozni fognak még!
Az est sokak számára legnagyobb neve és legjobban várt koncertje a veterán finn Archgoat nevéhez fűződött. A ’89-ben alapított, kult státuszt szerzett zenekar a mai napig szállítja a death metallal kevert black muzsikát, amiben a középtempós döngölések váltják a gyors kalapálást. Nem az én zeném. Elég rövid idő alatt meg tudom unni. Most sem volt ez másként abban a 45 percben, ami jutott nekik. A koncertjük ettől függetlenül élvezetesre sikerült még számomra is, ugyanis nekik csak az első szám alatt jutott ki a hangmérnök bosszújából, utána pengeélesen szóltak. A dobos srác kiváló munkát végzett (a látványra is figyelt), a húros hangszereket kezelő testvérpár bőgős/énekes feléből pedig olyan szintű nihil áradt, amit ritkán tapasztalni. Az utolsó előtti számban egy komoly mutatványt is színpadra vitt, amikor gitározás közben cigivel a szájában bömbölte el a számot. Az Archgoat mindent egybevetve jogosan őrzi a kiemelt helyét az undergroundban.
És végre elérkeztünk ahhoz a koncerthez, amit a Misþyrming mellett a legjobban vártam aznap (és aminek előzetesen látatlanul is odaadtam az est koncertje címet): a lengyel MGŁA fellépéséhez. A ’90-es évek eleje/közepe óta nem tett egy banda sem annyit a black metal megújulásáért, mint M és Darkside párosa. Őket eddig egyszer sikerült látnom, az egy 12 pontos koncert volt (egy tízes skálán). Ettől sajnos nem is lehetett távolabb a bergeni fellépés. A hangmérnök kezére csapó kolléga ugyanis találkozhatott valami ismerőssel, ami megakadályozta e fontos cselekedet elvégzésében, aminek az lett a következménye, hogy egy értékelhetetlen valami lett a koncertből. Sokszor még nekem is nehezemre esett felismerni a számokat, pedig elég közeli kapcsolatot ápolok az albumokkal. Hiányzó gitárok, halk ének és furcsán puffogó dobok cinek nélkül. Legközelebb inkább botozzanak meg Singaporeban. Azzal gyorsabban végzünk, mint ezzel az egy óra kínszenvedéssel. Annyira ideges voltam, hogy szívem szerint újra fényképeztem volna a Mayhem Deathcrush kislemezének a borítóját. Csak most a technikus kezeivel! A setlist jó lett volna, a srácokon nem múlt semmi, aztán mégsem működött. Másnap mondjuk elgondolkoztam, hogy lehet, hogy én álltam rossz helyen, mert egy srác nagyon dicsérte a koncertet (korábban nem is ismerte a zenekart), és a színpad széléről láttam egy felvételt, ahol élvezhetően szólt. De akkor ott nekem maga volt a kínszenvedés.
Talán ez is közrejátszott abban (meg az előző napok utazása), hogy a koncert végére úgy jöttem ki a kb. 500 fős teremből, hogy lemerültek az akksik. Akkor még vissza volt egy Sodom koncert, ami engem ugyan borzasztóan nem érdekelt, de egyszer azért megnéztem volna őket. Most viszont egy három percnél többet nem tudtam ajándékozni a teuton trash egyik legnagyobb neveinek. Amit láttam (és főleg hallottam) az egy bivaly erős koncert volt, de én akkor is a hazaút mellett döntöttem. Első napnak kiváló volt!
